Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Büky László: „Merdre!”-től az „örök anyag”-ig

Gáldi László, Illyés Gyula, Szentkuthy Miklós, Ungvári Tamás, Vas István és mások tollából. Illyés Gyula egyebek között ezt írta: „A lehető legnagyobb teljesítmény - mert legritkább siker hogy író tolla művészi hatással szemérmetlen szót papírra vessen. Kivéve persze az eredeti jelentésüktől már mentes, a már értékük-kopott szavakat, mint a nevezetes cambronne-i főnév, azaz mit kerülgessük még ezt is: a francia merde, összes derivációjával és járulékával" (Illyés 1968: 598.) Ezeket a derivációkat és járulékokat elegáns módon lehetett elkerülni, ahogyan először Illyés is tette volt a francia tábornok, Pierre Jacques Etienne Cambronne gróf említésével, akitől talán a „La garde meurt et ne se rend pás! (A gárda meghal, de meg nem adja magát!)" mondás is származik. Ugyanekkor, a Waterlooi csata során mondta a legendák szerint a nevezetes „Merde!"-t is.

A II. világháború előtti magyar társadalom bizonyos műveltségű köreiben általánosan ismeretes volt a tábornok mondása. Kosztolányi Dezsőné elmond egy történetet Karinthy Frigyesről, amelyik szerint egy zsákügynök (!?) Karinthyéknál felejtett vagy ezer prospektust. Karinthy és felesége, Böhm Aranka ezeket „keresztül- kasul teleírták egyetlen olyan szóval, amely nemigen használatos például a napilapok, akár iskolakönyvek hasábjain, s a világtörténelembe is csak Cambronne tábornok révén került" (Kosztolányi Dezsőné 1988: 106.). Az eset hitelessége most nem tárgyunk, jóllehet Karinthy Ferenc szerint „Kosztolányim adatai sokszor tévesek, és saját történeteként ad elő olyanokat, amelyek közismert Karinthy- és Kosztolányi-novellák", továbbá megírja: „Kosztolányim gyűlölte anyámat", emiatt nemritkán rossz fényben tünteti föl (Karinthy 1988). Talán a Cambronne-féle szóhoz fűzött történet is e rossz fény egyik sugara, de ilyenféle emlegetése egybevág az illyési „kerülgetéssel".

A merde szónak az a magyar megfelelője (itt és most a „trágár" rokonságról nem szólva), amelyet Kosztolányiné említ, ha az iskolakönyvekben nem is, a napilapok hasábjain napjainkban már föl-föltűnik, a magát polgári napilapnak nevező újság éppúgy kiírja, mint a különböző bulvárlapok.

A magyar megfelelő szó előfordulásának régi múltja van, a finnugor alapnyelvig lehet visszavezetni, amelyben és a mai magyarban igenévszó (nőménverbum). A szóalakhoz kapcsolódó jelentések egyre sokasodtak és egyre pejoratívabbak lettek. Rosszalló már korai szövegbeli adatunk is a XIV-XV. századi Jókai-kódexből: „ynkab vtalak meg [...] aj penjt hodnem aj jamar 3arat" ( = inkább utálják meg az pénzt, mintsem az szamár szarát). Az Erdélyi magyar szótörténeti tár a régiségből, a XVI. századtól öt jelentéscsoportot mutat be, valamint számos állandósult szókapcsolatot. A szó szépirodalomban való előfordulását aligha volna könnyű bemutatni, nem beszélve arról a szerepről, amelyet éppen betölt. Ennek megítélése a szövegmű korabeli társadalmi-(köz)ízlésbeli viszonyainak alapos ismerete nélkül alig lehetséges.

Csokonai Vitéz már első kollégiumi pere idején tervezgette azt a vígjátékát, amelyiket azután 1795-ben adtak elő a kollégium kis aulájában, a Gersont. Az előadás úttörő, mondhatni: forradalmi tett volt, mert addig soha nem volt iskolai színjáték a neves intézetben. A darab rendkívül népszerű lett, még 1829- ben is volt debreceni diák, aki lemásolta magának. A komédia kezdetén „Antal calefactor czigány" elmondja, hogy majdnem elragadta egy kísértet: „Én [me]g n[em] ijedtem, hanem oda bújtam a' kementsébe la, a' hamuba sartam, azs után a' gatyámat le vetettem, nem árthatott a' gonosz Lilék, el saladtam." (Csokonai 1978: 18.). Jarry darabjának már első szava botrányt váltott ki, itt azonban az igeként megjelenő szó elhangzása nem keltett ilyesmit, hiszen, amint a Csokonai kritikai kiadás jegyzetében olvasható: amit ma iskolába nem ülő trágárságnak érzünk, azt az akkori,

106