Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Dobozi Eszter: „a természet zenévé szerveződik”

megismerésben helye van a racionalitás határain túlmutató módozatoknak is: így számol a költő a kinyilatkoztatás je len valóságával, az intuíció jelentőségével: „Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig." „Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig."

S bár a 21. egység előtt is előfordul egy Illyés Gyula Bartókját parafrazáló sor („meg- értik-e, mennyire megérte / kimondani az óriás keserűséget úgy, / hogy a legtörpébb is értse"), az úgynevezett vendégszövegek, allúziók a 21. szakasz után kizárólag a műköltészetből, a XIX. és a XX. század irodalmából választódnak ki. Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményére („a cél: remény is egyben"), József Attila Thomas Mann üdvözlésére („amerikaiak közt egy európai”) emlékezhetünk bizonyos Szilágyi Domokos-sorokat olvasva, valamint a kortárs Lászlóffy Aladártól vett idézet épül be a Bartók Amerikában című költeménybe (,,...s a világot bármikor újraköltöm").

Lendvai Ernő poláris világképnek nevezi azt a felfogást, amely ott tudható a Cantata profana hídszerkezetében, a Kékszakállú herceg várának sötétség - világosság ellentétében és a kettő „elválaszthatatlan" egységében: „nem a tagadás, hanem az igazság és a teljesség kedvéért polarizál"32 - állapítja meg Bartókról. A Szilágyi Domokos-költemény elsőtől a 21. szakaszáig tartó felében ugyancsak a polaritás elve adja a mű dinamizmusát (gondoljunk azokra az ellentétekre, melyek a „zenei szülőföld"-et idéző népdal- és népballadaszerű szakaszok és az emigránslét idegenségét, ridegségét ábrázoló részek, vagyis a természetes állapotok és a mesterséges világ között feszülnek), a 21. szakasz utáni, rövidebb felében pedig az éles síkváltásokkal, a gondolati síkok közötti távoli asszociációk villanásaival teremti meg ugyanezt a költő. Mindez tovább fokozza azt a feszültséget, amely az arany- metszés elvére épülő művek sajátja. Ez a feszültség oldódik fel a szintézisjellegű zárlatban, abban a négy négysoros, szimultán verselést mutató versszakban, amelyben a költő a haláltudattal megvert ember számára a Madách-műre való célzással és gondolkodásának jövőre nyitottságával, az egyszeri halandó végességével szemben az egyetemesség végtelenségét feltételezve jelöli meg a remény lehetőségét:

„Minden élőre ezer halál jut - könnyezik a kő is.

A borzalom napjaiba belefárad az idő is.

Dolgos állat az ember; a cél: remény is egyben, így hát a félt halál sem oly kérlelhetetlen.

Éjek zuhogó titkát engeszteli a nap.

Ki messze fényekig ellát, az a boldogabb.

Az a boldogabb s fájóbb.

Már nem áltatja semmi.

Unokák szeme tükrén jó lesz elpihenni."

32 Lendvai Ernő: Bartók költői világa, Akkord Zenei Kiadó, 1995, 17. old.

103