Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

1922 körül találkozott költészetével (ami természetesen látványosan nem igaz)48, a Proust- esszében viszont kitér a francia és az „európai provincia" lírája közötti eltérésekre (ez utóbbiról szólva „kao primjer", mint példák: Rilke, Biok és Ady Endre neve íratik le)49, az Ady-esszében mintegy hálózatot sző a magyar költő köré. Biok ismeretlen nője, Rilke Lédája, Ady Mylittája rokonulnak ekképpen, hogy aztán a lengyel J. Tuwim említését követőleg Adynak a hun-magyar abszurd elleni szólását állítsa párhuzamba a horvát Matos starcevici lamentációival, egy másik vonalon a csehtől a szlovénig ívelően von párhuzamot költészetek között, míg szerinte Hofmannsthal és Stefan George lírai komplexitása az orosz Baljmonténak és Zinaida Hippiusénak felel. S ha Emil Boleslav Lukác Ady és a dekadencia összetartozását, elválaszthatóságát a francia irodalomból (Verlaine sokat idézett Langueurjéből) vezeti le, a dekadenciának korábbi és kortársi jelentéslehetőségeit mérlegelve50, Krleza nemcsak Adyról szólva (Rilke-esszéjébe beillesztve részint az 1848-as eseményekre reagáló költőket, egy Petőfi-Hugo-Heine-Daumier együttesbe, a közeli előidőét, a meteoritként a földre zuhanó erőt egy Martinet-Ady-Majakovszkij-J. Becher- Jeszenyin-Karl Kraus sorban gondolja el) világirodalmi perspektívába helyezi a költőt, a nyugati dekadenciától „ihletett", de a magyar és régiós problémákra reagáló költőnek közelebbi és távolabbi párhuzamait, analógiáit felvillantva.51 S talán nem a névsorok heve- nyészettsége tűnik föl, ennek mintha ellentmondana, hogy korántsem egyszeri alkalmak, vissza-visszatérnek a hasonló névsorolvasások, hanem az az igyekezet, amellyel a szem- lélt-elemzett jelenséget egyszerre igyekszik közeli és távolabbi perspektívából nézni. Az önmagában szemlélt költészet beszédesebben árulkodik Krleza elfogultságairól (ennek nem tulajdonítok negatív jelentést), a furcsának is tartható kontextusba helyezés viszont az objektív elemző benyomását keltheti, noha az előadásmódból minduntalan kibukó szenvedélyesség mintha ellentmondana ennek.

Baudelaire, és még inkább Verlaine visszhangjával E. B. Lukác másképpen számol el; inkább a kétségtelen áthallások mellett a különbségeket hangsúlyozza, szerinte „Verlaine költészete nőiesen lágy, tele van félhangokkal, félig kimondott sóhajokkal, monoton mélabúval, félhomállyal. Ady megérzi ezt a hatást új korszaka kezdetén. A Halál rokona, a Három őszi könnycsepp magán viseli a verlaine-i lágyságot, könnyes bánatot."52 A továbbiakban Tóth Árpád, Benedek Marcell és Makkai Sándor véleményét szembesíti egymással, hogy aztán elhárítsa Adyról a dekadencia vádját. Krleza viszont igen jelentékenynek tartja nemcsak Verlaine egyes motívumainak vélt vagy valódi jelenlétét, hanem A Halál rokonának megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít53, ez az első Ady-vers, amit esszéjében (nem teljesen lefordít, ám) tolmácsol, minthogy a halált vezérmotívumául fogja föl az Ady-lírának. Ezek után tér rá a Sírni, sírni, sírni kommentárjára, illetőleg fordítására, hogy aztán az Ady-költészet más rokonságaira, tematikájára fordítsa gondolatmenetét. A Krleza-olvasó első benyomásában olyan Adyt érzékel, akinek létezését Lukác cáfolja; s ami kiváltképpen feltűnő, hogy épp a vezérmotívumként aposztrofált halálhoz nem keres, és nyilván ezért nem is talál analógiákat a francia vagy az osztrák-német irodalomban. Rilke egészen más vonatkozások során kerül elő, a rilkei haláltematika leírásakor Adyról nincs szó. Jóllehet a Krlezát már az 191048 Rainer Maria Rilke, uo., 34., 9. sz. lábjegyzet.

49 Uo., 91.

50 Lukác: Ady és a dekadencia, i. m., 127-128.

51 Eseji, i. m., 37., 102. Külön tanulmányt érdemelne Krleza Bartókhoz fordulása. A Zastave című regényben egy, a főhős szemével nézve kevéssé rokonszenves szereplő Párizsba utazik, hogy Bartók egy balettjét rendezze.

52 Lukác: i. m., 136.

53 E fordítását olvassa föl Krleza Fejtőnek, aki idézi a horvát változat első strófáját.

91