Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

Verlaine és Baudelaire33 alapvetéséhez igazodott több tekintetben, másrészt nyelvkritikája, beleértve publicisztikáját, inkább a Kari Krauséval vethető egybe (ideértve nem csak verses pamfletjeit, amilyen a Köszvény-ország Márciusa, a Rohanunk a forradalomba), mint a Hofmannsthaléval (akinek nevezetes levele 1910-ben magyarul is megjelent), nem Ady modernsége másodlagosságának vagy ún. megkésettségének jelződése, ilyenre Krleza is utalt, Lukác Ady kreatív személyiségéről írt34, hanem akár a szimbolizmus átértékelődésének, kelet-közép-európaiságának változatigényű megnyilatkozása, akár a modernség áttörésének az a módja, amely a Monarchia keleti felének irodalmi és kulturális viszonyaiból következett. Kafka Ady-értelmezése, még ha pusztán egyetlen versre is, annak egyetlen mozzanatára terjed ki, az Ady-életmű felkínálta továbbírási lehetőségek egyik fontos darabját teszi jobban láthatóvá, és ezáltal, hozzávéve a szerb, a szlovák és a horvát hatástörténet ideérthető részleteit, ennek az áttörésnek regionális, és talán nem kizárólag regionális kor- és időszerűsége mellett voksol.

Kafka felől ezek szerint nem reménytelen visszatekinteni Ady költészetére. Ha ilyen Ady-sorokra leszünk figyelmesek, mint: „Amíg nem láttok, ékesíttek. / Nem rubrikáztok, addig vagyok" (Ne lássatok meg, az Új versek kötetből), vagy: „Apátok hű, jóságos: a Halál, t De meggyilkol Anyátok: a szabály" (A fiaim sorsa, a Vér és arany kötetből), bevallva, hogy majdnem ötletszerűen tallóztam Ady „korai" versei között, akkor a Kafka-művek mellé téve nem szabadulhatok a gyanútól, miszerint arról lehet itt szó, hogy a személyiség tiltakozik az őt mindenáron meghatározni akaró hivatalosság, társadalom, Rend ellen, fölmutatván a maga körülkerítettségének veszedelmeit, talán azokat is (vagy azokat mindenekelőtt), melyek kiszabják Josef K. és K. életvilágának körülményeit. A Kafka-figurák maguk áhította és determinálta körülményeket teremtenének meg, elfogadtatván önmagaságukat az ellenségesnek bizonyuló világgal, amely rubrikákba osztja, szabállyal jelöli ki az egyén útját. A Vér és arany kötetből emelem ki a Ha szemem lefognák című verset, mely a személyiséggel elmúló, többé fel nem idézhető, ezért visszamenőleg sem nem rekonstruálható, sem nem rekontextualizálható létezésnek a bizonytalanba futását panaszolja:

Oh, elégtétel éjszakája,

Oh, gyönyörűség éjszakája:

Szememet már lefogták szépen És senki sem emlékszik rája.

Senki se tudja, mint néztem rá,

Kire haraggal, kire kéjjel?

S ostoba kis emlékezések Indulnak útnak szerte-széjjel.

Ennek változata, más nézőpontból megvilágítása a Szeretném, ha szeretnének egy verse, Az elsüllyedt utak: „S száz út végén nem vettem észre, / Hogy már minden utam elhagyott". Anélkül, hogy túlértékelném az első Ady-kötetek fölismeréseit, megkockáztatom, hogy a modernség költészeti „ismertetőjelei"-nek, „rekvizitumai"-nak magyar elfogadtatásában, legalábbis vitaszövegként legitimálásában Ady „áttörése" jelentékeny szerepet játszott; s

33 A Találkozás egy gépkocsival (A Minden-Titkok verseiből) a civilizatorikus modernség korába transzponálja Baudelaire A une passante-)ának versvilágát. Baudelaire e versére reagált többek között Hofmannsthal és Stefan George, németre fordította Stefan George és Walter Benjamin. Vö. erről Angelika Corbineau-Hoffmann: Einführung in die Komparatistik. Erich Schmidt Verlag, Berlin, 20042, 101-114., 179-184.

34 Lukác: i. m., 155-156.

85