Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

tum-elképzelése. Ady Endre esetében a kutatás inkább az utóbbi alakzatot kereste és vélte meglelni, aligha törődve azzal, mivel-kivel szemben magasodik föl vagy bizonytalanodik el a (költői) személyiség. A Duna vallomásában ennek a személyiségnek izgatott kérdései mintha inkább amellett volnának érvek, hogy az önnön elbizonytalanodásának szétoszla- tását a megszólított folyam-rókától várná el, önnön rossz érzését országossá, regionálissá dimenzionálván mégsem egy közösség megbízásából, hanem feltehetőleg feszítővé növő kétségeit hangoztatva teszi föl kérdését. A Kafka által rokon érzésűnek/gondolatiságának említett verset kafkai nézőpontból talán másképpen is olvashatnánk, mint ahogyan az általában eddig szokásos volt.29 Amennyiben az első szakasz önmaga által magányra ítélt énjét nem elsősorban önnön jelentőségébe szédült személyiségnek fogjuk fel, hanem azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a személyes névmás beleértődik a létigébe, a családvagy egyéb történetbe olvadás ellenében a kirekesztettség munkál, lényegében minden lehetőség a „rokonulás"-ra elzáratik, korántsem bizonyosan a maga nagyszabású, egysze- riségére büszke alak neveződik meg, hanem az a második versszakban feltűnő általános/ egyetemes emberi, mely minden létező különösségét, megismételhetetlenségét, megismerhetetlenségét (az Ady-költészet sokszor ismétlődő szava a titok, mely Krleza szóhasználatában ugyancsak jelentésessé lesz), nem utolsósorban szorongást kelt(het)ő voltát feltételezi. A „minden ember" között roppant távolságok, értetlenségek feszülnek, egymásnak valamennyi „Lidérces messze fény". Innen talán nem oly merész arra gondolni, hogy Jozef K. és a regény többi szereplője között milyen távolságok fedezhetők föl, menynyire idegenek egymástól, K., a földmérő és a falusiak mennyire képtelenek a párbeszédre, mennyire nem ugyanazt gondolják lényegében ugyanarról. S mi más lehetne a regényszereplők célja, mint önmaguk elismertetése, létezésük legitimálása, engedély elnyerése, hogy belépjenek a mások által is élt történetekbe, hogy ezáltal saját történetük is lehessen (K., a földmérő képtelen elérni, hogy földmérőnek ismerjék el; ám az is bizonytalan, hogy földmérő-e egyáltalában, hiszen az erre vonatkozó bizonyítékok a szomszéd faluból sosem érkeznek meg, legalábbis az elkészült regénytöredékben nem). Az Ady-vers annyira „történet", hogy a beszélő valahonnan valahová szeretne tartani, egy bizonyos pozícióból egy másikba, ám ennek a vágynak teljesülése közelebbről meg nem határozott feltételektől függ, és a befejező versszakban sem kapunk információt arról, hogy a feltételek teljesülnének, még arról sem, hogy egyáltalában teljesíthetők-e. Mindössze a vágy és versben kivetülése hangsúlyozódik, az elfogadtatásé, a más(ok) által történő elismerésé, az érzelem síkján megvalósuló legitimálásé. Csakhogy a harmadik versszakban fölcsengő feltételes mód, mely az utolsó strófában kiteljesedik, a vágyókból lennék lesz, nagyjában- egészében az ének anagrammája, melyet viszont a szeretnének fogad magába. Emellett hadd utaljak arra, hogy az első versszak senkije és a végső valakije között inkább az írásképet tekintve van különbség, az önmagára vonatkoztatott, első versszak senkije ugyanúgy üres térbe kerül, mint azt a remélt rátalálást, de a remény bizonyosságát is megkérdőjelező feltételes módú létige utóbb meglehetős szemléletesen állítja. Az arányos szerkesztés, melynek során a vagyok egyszerre tagadó, majd állító alakú lesz, s a kétségek között vívódó önazonosságát jelzi, szemben a szintén két versszaknyi terjedelmű szeret- ném/lennék vonzáskörében munkáló elszánással, amely (Ady más versszavát idézve) legföljebb „veszteglő akarat", ha lehetséges, még jobban kiemeli az ellentétek látszólagos- ságát, azt nevezetesen, hogy akár kijelentve, akár a feltételekkel számolva lényegében a személyiség elképzelt kiteljesedése nem bizonyul(hat) reményt ígérő vállalkozásnak.

29 Király: i. m., II, 144-151. szerint Ady a „hanyatló polgári társadalom fojtó betegségét" érezte, valamint „a válaszok hiányát". „Maga elnézőn, tűnődve, gyónva, a saját helyzetét tudatosítva beszélt az eldologiasodott világ erdejébe tévedt, megváltoztathatatlanná vált fájó idegenségről."

83