Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
„Amikor kiállók a pódiumra, műtárgy vagyok"* 1- Ladik Katalin és Virág Zoltán beszélgetése - A természet- és az állatszimbolika, a mesék meg a mítoszok világa, a folklorisztikus összefonódások, a népi hiedelemvilág és zenekultúra alkotói bemutatkozásod pillanatától kezdve kitüntetett jelentőséggel bír többirányú művészi tevékenységedben. Fel tudnád-e idézni sokszorosan rétegzett érdeklődésed, tapasztalatszerzésed kibontakozásának korai szakaszait, első fázisait?- Először is üdvözlöm az egybegyűlteket, a kedves közönséget, az érdeklődőket, akik szemmel láthatóan kísérték az életutamat, mert úgy érzem, nem ismeretlenül ülnek itt. Találkoztunk már valószínűleg Zentán. Vagy ha nem itt, akkor a médiában vagy az írásaim, a könyveim lapjain. A verseim, mert elsősorban költőnek tartom magam, abból a mindennapi tapasztalatból származnak, mint minden gyerek élményei: a rácsodálkozásból. Miként most is rácsodálkoztam ezekre a fotókra. (A Zentai Alkotóház beltéri falait a beszélgetés idején Antal Szilárd fotóművész Épületem tetőjéről - Na krovu moje zgrade című, Újvidék újabb kori építészetét megörökítő fotósorozata díszítette - a szerk. megj.) Az ember ilyen fotókat lát nap mint nap, és mivel nincs kiemelve káderszerűen, mint a filmben, nem is vesszük szinte észre. Én az az ember vagyok, aki megborzong, amikor ezeket a képeket látja, mert ezek a motívumok, például a zsinór, a kötél, a drótháló, és általában a kötelék, a kötél, ami valami fonal, valami, ami össze is köt valamit valamivel, vagy valakit valakivel, de egyúttal gátolhat is, béklyózhat is. Volt egy visszatérő, ijesztő álmom gyerekkoromban... Arról kérdeztél, melyek azok a motívumok, és honnan eredtek. Engem ezek a képek ösztönöztek, hogy felidézzem egyik visszatérő rémálmomat. Azt álmodtam nagyon fiatal gyerekként, de kamaszként gyakrabban, amikor már verseket írtam, hogy repülök, tudok repülni, az égbolt pedig egyre jobban besűrűsödik drótokkal, hálókkal, antennákkal, villanydrótokkal, s nem tudok kiszabadulni közülük. Végül, mint egy burokból, próbálok átkúszni ezek között. Persze akkor még nem voltak ilyen antennák, mint a képeken, itt a falon, csak villanydrótok, hálózatok villamosokon. Iszonyú erőfeszítésbe került a számycsapdosás, hogy valahogy kiszabadítsam magam. Visszahúzott minden. Na, ez évtizedekig visszatérő álom volt. Bizonyára volt jelentősége, mert ma már ilyet nem álmodok. Ma már nincsenek ezek az égbolton lévő hálók és gátak, ezek a béklyók, amelyek meggátoltak volna a szárnyalásomban. Ma már szintén visszatérő álmom, hogy tudok repülni. Nem véletlen, hogy a repülés is állandó motívum írásaimban, és azok is, amiket felsoroltál. Tehát ha ezekre a fotókra fókuszálok, akkor úgy érzem, ezek mögött más is van, meg én is vagyok, és tudnék magamról vagy magamból beszélni egy tárgy láttán. * Elhangzott a Zentai Alkotóházban 2016. május 12-én. 1 Az eseményre a zEtna folyóirat Beszélgetések a vulkán alatt című rendezvénysorozatában került sor. A hanganyagot rögzítette Döme Szabolcs, szerkesztette Virág Zoltán. 57
