Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Füzi László: A világ változása
sét is. Messziről, gyökereiben emlékeztet ez a kecskemétiség a Németh László-i Kert- Magyarországra (meg persze más organikus társadalomképekre is, viszont nem emlékeztet a globalizmus utópikus paradicsomára). Csakhogy ennek a Kert-Magyarország-modellnek az érvényességi határa a régió határa. Vannak persze hasonlóan gondozott kertek másutt is az országban, de az ország maga nem egyetlen hatalmas, ossz efüggő, megművelt Kert. Aprócska előkertek vannak mindössze, mint a sorházaknál (ahová a szerző is kimenekült a betondzsungelből): pár négyzetméteres szigetek, mikrokozmoszok, érvényes kísérletek arra, hogy mai, rettenetes világunkban is megteremthetők az élhető, otthont és közösséget adó emberi élet keretei.* * Pécsi Györgyi: Előkert-Magyarországon, www.kortarsonline.hu/regiweb/06/01/pecsi.htm 5. Kertváros, már nem is csöndes kertváros a Vacsiköz, s már nincs is messze a várostól, ma már majdnem mindenki autóval jár, így percek alatt beérnek a városba. Az a húsz-huszonöt perc, amennyi nekem a gyalogláshoz kell, két évtized reggeli és délutáni gyaloglásai után már fel sem tűnik, mondom. Reggel, ha Ágival együtt indulunk el otthonról, a múzeumhoz végig zöldben megyünk, családi házak előtt, olyan ez, mintha faluban sétálnánk. Lassan azért a régi kockaházak rendjét is megváltoztatja az idő, egyet-egyet eladnak, lebontanak, új, modern társasházak épülnek az üressé vált helyekre. Egyre gyakrabban látom, hogy hetek alatt eltüntetnek egy házat, az üres telkeken már semmi nem utal a bennük zajlott korábbi életre. Tíz-húsz év alatt átalakul majd ez a városrész is, nyilván modernebb lesz, kétszintes házak, társasházak állnak majd egymás mellett, de szeretném, ha legalább a szerkezete megőrződne, mondom. Amikor Ágival munkába megyünk, sokszor eszembe jut az, amit Baka István mondott egy interjúban, az, hogy lassan már csak nagyközségekben, mezővárosokban lehet élni. Kecskemét már régen nem mezőváros, volt az is valamikor, a nagyközséget pedig ne is említsük vele kapcsolatban, mégis azt mondom, Kecskeméten lehet élni. A városi és a természethez közeli lét itt még nem távolodott végletesen el egymástól, az azonos területen dolgozók személyesen ismerik egymást, a városi lét elidegenítő vonásai ebben a százezernél több embert magába foglaló városban még mindig kevésbé érvényesülnek, mint másutt, mondom. Azzal, hogy a Vacsiközbe költöztünk, valójában a várost választottuk magunknak és a gyerekeinknek is. Mehettünk volna távolabb is, Katonatelepre vagy Hetényegyházára, néztünk ott is lakásokat, olcsóbban nagyobbakat kaptunk volna magunknak, mint amilyenhez a Vacsiközben jutottunk, de a józan eszünk az mondta, hogy a gyerekekkel, akik iskolába járnak, s délutánonként is vissza kell menniük az iskolába, nem vonulhatunk ki a városból. Nem beszélve arról, hogy a mindennapi munkánk bennünket is a városhoz kötött és köt, a könyvtárra és a város adta kulturális szolgáltatásokra naponta szükségünk van. Kertváros a Vacsiköz, mondom mindig, ahhoz, hogy ideális kertváros legyen, nem kellene több, csak annyi, hogy mindenki az elvárható módon foglalkozzon a maga területének zölddé formálásával és gondozásával.
