Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Bene Zoltán: A rongyember

- Hamar túl lesz rajta, kedves, rutin dolog, elhiheti.

Gabriella lesütötte a szemét. A nővér Sétáihoz fordult. Úgy mérte végig, akár egy véres kést, tekintetében gyanakvás és megvetés.- Maga kicsoda?- Sátai. Sátai Márton vagyok, a férj - emelkedett föl Sátai. A nővér lebiggyesztette az alsó ajkát, mintha azt mondta volna: ja, vagy úgy, no és akkor mi van?- A felesége holnap hazamehet - közölte valami különös, bántó éllel. Már-már becsmérlően ejtette a szavakat, tele szemrehányással, lenézéssel. Gabriella nyomban elpityeredett.- Na, ne féljen már, mondom, hogy nem veszélyes! - bizonygatta ingerülten az ápolónő. Pufók arca fénylett az izzadtságtól.- Úgy látom, maguk szerették volna ezt a gyereket, ugye? - szólalt meg ekkor a sovány nővér bizonytalanul, az alkatához nem illő, mély tónusú hangon.- Erről van szó - sziszegte Sátai dühösen. Gabriella szepegése zokogássá erősödött.- Nem kell úgy elkeseredni, majd lesz másik! - gügyögte erre esetlenül, nyilván nyugtató, vigasztaló szándékkal a sovány nővér. Közelebb lépett Gabriellához, hogy gőgicséljen neki suta melegséggel. Sátai nem hallotta, mi mindent mond, mert a kövér nővér szárazon, ridegen felszólította:- Maga most menjen el!

Ügyefogyottan szedelőzködött. Alig hallhatóan, sebtiben köszönt el. Szinte menekült a kórteremből.

Egyenesen a büfébe sietett. Erezte, hogy hamarosan megint előveszi a rosszul- lét. Ezt megelőzendő jó erős kávét kért, némi kis cukorral és tejszínhabbal.- Ennyi volt? - kérdezte valaki. Odapillantott: a gyönyörű arcú nő kavargatott egy csésze feketét az egyik könyöklőnél.- Elküldték - húzódott mellé Sátai. - Viszik műteni.- Abban a teremben várandós kismamák vannak - jegyezte meg a szépség, s a hangjából Sátai némi pajkosságot, de minimum pajtásságot vélt kihallani.- O is az volt, de meghalt benne a gyerek - közölte komoran. - A kilencedik héten, ha minden igaz. Néhány nappal ezelőtt, azt hiszem.- Sajnálom - a nővér arcvonásai egy múló pillanatra valóban szánakozóvá rendeződtek, hogy egy másodperc töredékével később már újra barátkozó, cinkos kifejezést öltsenek.- Én is - hörpölte föl a kávéját Sátai. - Most megyek. Viszlát!- Vigyázzon magára! - szólt utána a nő dallamosan, s ettől Sátai kénytelen volt megszaporázni a lépteit, pedig (vagy éppen azért, mert) legszívesebben maradt volna, diskurált volna, elhívta volna egy presszóba, este tízkor megfogta volna a kezét, tizenegykor már csókolta volna a száját és a nyakát, azt a szép fehér, lágyan ívelő nyakat... A kurva életbe, gondolta, nem tudok más lenni, mint aminek születtem. Sosem szabadulhatok önmagámtól....

A buszpályaudvar irányába indult. A kórháztól két sarokra beült egy kocsmába. Vodkát rendelt sörrel. Ledöntötte, kért még egy kört, aztán egy harmadikat, negyediket is. Buszról, hazaútról addigra megfeledkezett. Az ötödik kört már másik kricsmiben fogyasztotta, s közben feszt a szép arcú, jó alakú egészségügyi

20