Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: S fény van minden tárgy fölött (Naplójegyzetek 2009-ből)

ültünk a „tündöklő asztal" körül, az első kettő mintegy a szerbhorvátok, az utóbbi a románok képviseletében. Nem azt furcsáltam, hogy a románok nem pálinkáznak, hanem rachiu-znak, lelkűk rajta, hanem azt, hogy a szerbhorvátok sem értik a pálinka szót (amely pedig a szláv pálit’ igéből származik, s jelentése: égetni), ha azt akarják mondani, hogy égetett szesz, ők is inkább a rakija kifejezést használják. S végül már azon mosolyogtunk, hogy az asztalnál egyedül maradtam a pálinkámmal, a „szerbhorvátok" és „románok" úgymond kizártak a rakija-frakcióból. Nem baj, legközelebb elhozom néhány szlovák barátomat is, azok aztán tönkrepálinkázzák a nyavalyás rakijásokat.

Október 2. Az élet strukturálisan reménytelen - fejti ki Petri György a legújabb Holmiban, egy interjúban, Bovaryné kapcsán. A folyóiratszámban egyébként nekem is megjelent három, szintén „strukturálisan reménytelen" versem. Miben is reménykedhetnénk, ha tudjuk, hogy meg fogunk halni. Adám megtanult olvasni (a Tóra - azaz az írás - állítólag kétezer évvel korábbi, mint maga a Teremtés), s a Tudás Fájáról azt olvasta le, hogy „Meg fogsz halni". Emberléte az írás és a halál tudásával kezdődik. Azaz az Embert nem Isten teremtette, hanem maga az ember tette magát fokozatosan Emberré. Az Isten csak egy különös állatfajt teremtett, amely a többi „nemek szerinti vadaktól, barmoktól és földön csúszómászóktól" csak kíváncsiságával és tanulékonyságával különbözött. S ez a kíváncsi és tanulékony „vad" Adám addig volt boldog és reménykedő, amíg nem tudott a halálról. - Erről szól például (minden bibliánál, írásnál ékesebben és pontosabban) a Nyolcadik duinói elégia is:

A teremtmény minden szemével a Nyitottat látja. Csak a mi szemünk fordul befelé és áll csapdaként a látott körül, a kijáratát elállna.

A kintlevőt csupán az állati arcból tudjuk

Meg az olyan versekből persze, mint a Duinói elégiák, amelyeknek a szerzője kilépett abból a lineáris időszemléletből, amelybe a zsidó-keresztény Teremtő állította az embert, s amely a halál látásával eltakarja előlünk a „kintlevőt". A Rilke-versek azért csodálatosak, mert úgy van bennük együtt élet és halál (születés, lét és elmúlás, ha úgy tetszik: fizika és metafizika), ahogyan egyébként csak a keleti filozófiákban. Szerzőjük úgy látja a véget, hogy azzal egy időben az örök jelenidejű „tárgyak is boldogok a szívében". S itt természetesen Rilke legjobb magyar tanítványát, Nemes Nagy Ágnest parafrazeáltuk, aki emlékezetes versében Ekhnátonnal mondat hasonló bölcsességet (s azt is, hogy „s fény van minden tárgy fölött"). Mára a magyar irodalom és költészet világlátásából ez a fajta egyidejűség teljességgel kiveszett. Mintha sohasem létezett volna Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Elamvas Béla, Fülep Lajos, Várkonyi Nándor és a pécsi Szellemtörténeti Kör. S persze annyi kitűnő magyar fordításban mindenekelőtt Rainer Maria Rilke.

271