Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Füzi László: A világ változása (III. rész)

Korábban egyfajta komorság töltötte ki az erdélyi útjaim idejét, ekkor felsza- badultságot, örömet éreztem végig. Szilágysági bort ittunk, töltött káposztát fogyasztottunk, meghallgattuk Varga Lajos Márton műsorát a rádióban, erről beszélgettünk, aztán pedig a kisebbségi politizálás lehetőségeiről, arról, hogy van-e szükség magyar pártra, s az, hogy egy vagy több magyar párt legyen, akkor még eshetőségként sem merült fel, avagy a magyarság egyes rétegei- csoportjai az érdekeket és a beállítottságukat követve válasszanak maguknak pártot.

Az induláskor a kérdések így merültek fel, a történések aztán átformálták a kérdéseket is.

Szilágyi István elmesélte, hogyan keresték az eltűnt Szilágyi Domokost. Akkor, amikor nem találták Sziszt, ahogy ő mondta, akkor azonnal tisztában volt azzal, hogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett. Találkoztunk Szilágyi Domokos élettársával, Nagy Máriával, minden ilyen találkozás, a Szilágyi Domokosra történő utalás növelte az öngyilkossá lett költő műve iránti tiszteletemet, mondom.

Lászlóffy Aladár is meghalt azóta, az ő költészetét és Szilágyi Domokos költészetét is máig szeretem, mondom.

A költő életei című kötetben található Szilágyi István-írás a maga tisztaságával pontos jellemzését adja Szilágyi Domokos költészetének, s alighanem a Szilágyi Domokos- jelenségnek is. Jellegzetes fejtartása, mozdulata kapcsán írja: „Igen, ez az idővel egyre lankadóbb önkéntelen mozdulat mintha mind kétségbeesettebben ordította volna: »mi értelme ennek az egésznek«. Miközben az elme egyebet sem tett húsz esztendőn keresztül, mint megpróbált - néha szinte lázasan kapkodva az életidő végességének nagyon is tudatában (s hogy ez csak harmincnyolc év volt s nem hetven vagy kilencvennyolc, ebből a szempontból egyre megy) - hidat verni az alatta zúgva örvénylő múlandóság fölött. Méghozzá mindezt, bármily kilátástalan kísérlet, nagyon is cselekvőn, sőt néha nagyon is okos-célszerűen. Élete legtragikusabb ellentmondását éppen ezért máig képtelenség fólbontani. Ugyanis ez a sokszor hűvösen racionálisnak látszó, örökké munkáló elme az önpusztításnak meglehetősen közönséges eszközeivel irtotta magában a teremtő készségeket. Ilyenkor mintha elszántan menekült volna a fizikai, szellemi erőnlét elől. De amíg az alkotáshoz (bár ezt ő mindig csak munkának, dolognak említette) némi cigarettán, az egérszürke írógépen, egy valamire való lemezjátszón, néhány Bach-, Vivaldi-, Mozart- vagy Bartók-lemezen (romantikusok kizárva) meg pár okos kézikönyvön kívül egyébre nemigen volt szüksége, az önpusztító meneküléshez rendszerint társak, barátok kellettek, tanúk, sokszor akaratlanul-cinkosok. A várható következmény pedig egy idő után ugyancsak nem volt titok. A végső sem. Számára legkevésbé. Mert úgy tűnik, az intellektus mennél fölényesebb, annál kevésbé él önámító mentségekkel - ezek valahol teljesen kihullottak egyéniségéből. Ezzel függhet össze az is, hogy mindenféle orvosi, baráti ráhatás-kísérlet lepergett róla; ritkán láttam olyan jól mulatni, mint amikor unaloműzésből a klinikán a pszichiátereknek (németből?, angolból?) tesztszövegeket fordított. "*

* Szilágyi István: „Aztán kitágult a világ...", A költő életei (Szilágyi Domokos 1938-1976). A kötet anyagát összegyűjtötte és szerkesztette Kántor Lajos, Kriterion Könyvkiadó, 1986.

255