Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 9. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

hosszú definíciókat diktált, s azt is szó szerint kérdezte vissza. Sokszor előfordult például nála a metafizika és a dialektika kifejezés, de hiába próbált bennünket a „dialektikus szemléletre" inspirálni, módszerét én bizony úgy értékeltem, hogy az tipikus metafizikus megközelítés volt. A kollégiumban viszont javaslatára úgy gondoltuk, hogy ami egyszer sikerült, miért ne sikerülne másodjára is, vagyis a szakmári állami gazdaságban való közös munkálkodás. Azt tervezte ugyanis, hogy a kollégium névadójának, Hunyadi Jánosnak szobrot kellene csináltatnunk, s ehhez kellene pénzt szerezni. És így is történt: tavaszon már el is készült a tekintélyes mellszobor, s egy embermagasságú posztamensen az előkertben föl is állíthattuk, le is leplezhettük egy méltó ünnepség keretében. Mindnyájan úgy érezhettük, hogy tettünk valami fontosat.

Még az előző évben új nevelőtanár került az intézetbe Békési Imre személyében, aki frissen végezte az irodalom szakot, s bár a gimnáziumban minket nem tanított, a kollégiumban komoly nyomot hagyott maga után. Szellemes, jó hangulatú esti értékelései miatt is, és a fiatalos pedagógiai módszerei miatt is hamar a diákok kedvence lett. Mi meg személyesen is közelebbi kapcsolatba kerültünk vele, mert Cziráky Imre bácsi a „gondviselésemet" szinte rá hagyományozta. Ennek az lett az eredménye, hogy hamarosan barátságába fogadott, s ami szinte hihetetlennek tűnt: kulcsot kaptam tőle lakása szigorúan válogatott könyvtárához, hogyha nincs otthon, akkor is bemehessek. Tőle hallottam először az új magyar irodalomról, s köztük Juhász Ferencről, annak új hangú költészetéről. De kezembe adta a költő első nagy összegző kötetét is, A tenyészet országát. Nagy kíváncsisággal olvasgattam, s az Apám című hosszúverse teljesen lenyűgözött. De Békési Imre a kollégiumban irodalmi színpadot is szervezett, ami akkoriban nagyon divatos előadói forma volt. A legemlékezetesebb egy József Attila-összeállítás volt, aminek aláfestőzenéjeként Csajkovszkijtól a népszerű B-moll zongoraverseny szerepelt, amiben természetesen én is részt vettem, többek között a Tiszta szívveit mondtam. Abban az időben én már inkább csak „szavalgattam", osztálytársunk, Bagó Pista volt a kollégiumban a „menő" versmondó. (Radnóti: Nem tudhatom... című versét úgy begyakorolta, hogy nagy sikere volt vele mindenütt, mert sok helyre meghívták, hogy előadja. A Színművészeti Főiskolára is vitte ezt a verset felvételire, de a második selejtezőn - pechesen - kiesett. Segédszínész lehetett volna továbblépés a színészi pályán, de szülei - anyagi okokból - sajnos ezt nem tudták vállalni. Azért Kalocsán élete végéig megmaradt a legjobb szavalónak, s az én verseimet is gyakran mondta.)

(Racsmány Mihály, máig közeli barátom, aki Foktőről járt be, és szintén szerelmes volt Baksa Jutkába, szintén kiemelkedő versmondója volt a gimnáziumnak. Nemcsak érces hangja, hanem kiváló stílusérzéke is predesztinálta volna a színi vagy irodalmi pályára, de ő, gondolván talán, hogy a humán tárgyakat a hülye is meg tudja tanulni, meglepetésre kitűnő érettségije után a szegedi egyetemen matematika-fizika szakra jelentkezett. Ott viszont hamar úrrá lett rajta hajlama: az akkor nagyon híres szegedi egyetemi színjátszócsoport meghatározó egyénisége lett.)

49