Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 7-8. szám - „Mostanában megtanultunk álmodni a jövőről” (Ailer Piroskával Rigó Róbert beszélget)

Az oktató a legnagyobb érték itt a főiskolán, és talán ezt nem mindig sikerül elmondani annyira, amennyire kellene, de ezek a beszélgetések azok, amik a vállalati világban mindig nagyon jólestek, mert ha mást nem is, az ember azért kapott valamiféle visszajelzést, és ha pozitív volt, az nagyon jólesett. Természetesen lehetett bizonyos problémákról is beszélni, amire a napok sodrában nem mindig sikerült időt szakítani. A marketinget és a kommunikációt is igyekeztünk fejleszteni, miközben én nem vagyok e terület szakértője, de sokat tanultam, hogy ezt fejlesszem, különböző projektekben, főként a beiskolázásban. Szóval az embernek sokféle terve volt, a működés, a folyamatok és az oktatási területen is. Nekem nagyon furcsa volt, aztán ehhez hozzá kellett szoknom, hogy nagyon sok helyre hívnak, nagyon sok helyre kell elmenni, sok helyen a főiskolát képviselni, és kapcsolatokat építeni, amik aztán majd idővel hozzák a maguk eredményét. Ezek mind-mind eredmények, nagyon jó három év volt.- Azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb eredmény, hogy a vidéki kis intézmények általában nem jól jöttek ki az elmúlt évek átalakításaiból, mert azok gyakorlatilag azt jelentették, hogy nagymértékű koncentrálódás történt. Tehát a nagy intézményekbe ment a legtöbb hallgató, és a kis intézmények veszítettek a legtöbbet. Lehet sorolni a vesztes intézményeket Bajától, Szolnokon át Gyöngyösig, csak itt a környéken. Ezzel szemben a hasonló méretről induló Kecskeméti Főiskola nemcsak meg tudta őrizni a pozícióját, hanem sok területen még erősödni is tudott, új szakokat, képzési formát és képzési területet is tudott indítani. Tehát ahhoz képest, ahonnan mi indultunk, a Kecskeméti Főiskola összehasonlítva a hasonló méretű intézményekkel, azt hiszem egyedülálló, hogy mi ebből jól jöttünk ki.

— A Magyar Rektori Konferencia ülései során a rektorokkal informálisan is szoktunk beszélgetni, és ott rendszerint egymás között megosztunk információkat az egyes intézményekről, és ezek során kialakul egy nagyon nehezen megfogható pozíciója az egyetemeknek, főiskoláknak. Nem tudjuk pontosan, hogy ezt miben mérjük, de mindenki tudja, hogy miként is rangsorolódnak az intézmények egymás alá, fölé. Nem is mindig mondjuk ki, mert ha kimondanánk, akkor már meg kellene vitatni, hogy mi alapján rangsorolunk, de azért tudjuk az intézményekről, hogy miként állnak. Ebben mi nagyon sokat léptünk előre, a megítélésünkben, abban, ahogyan ránk gondolnak, ahogyan rólunk beszélnek, és ebben persze benne van, hogy ti milyen szerencsések vagytok. Erre én mindig el szoktam mondani, hogy a szerencse, az egy dolog, mert persze kell szerencse is, mert ilyen értelemben idejött a Mercedes, és az elindított folyamatokat. De a kérdés az, hogy tudunk-e ezekkel a lehetőségekkel élni. Tehát szerencsések vagyunk, hogy idejött a világ egyik legnagyobb autógyára, és itt fölépítette azt, amit fölépített, és elképesztő az, ami ott történik, de maga a főiskola is képes volt ezt lereagálni, megfelelni ennek a kihívásnak. Az, ahogyan élni tudtunk ezekkel a lehetőségekkel, és meg tudtuk ragadni ezt a bizonyos szerencsés helyzetet, az volt a lényeges, tehát mi élni tudtunk a szerencsénkkel. Azért arra is vannak példák, hogy a hasonlóan szerencsés helyzeteket nem sikerült igazán megragadni úgy, hogy abból az intézmény is profitálni tudjon. Azért az egy nagyon jó dolog volt, hogy itt, ha nem is az első szóra, lehet, hogy egy kicsit noszogatva, de meg122