Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Zsidó Ferenc: A hagyma rétegei
Zsidó Ferenc A hagyma rétegei Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban Vártuk, nagyon vártuk Molnár Vilmos új prózakötetét, ez bizonyos! Hisz nem keveset kellett várnunk: Az olvasó fizetéséről című korábbi novelláskönyve 2000-ben jelent meg, eme új pedig 2013-ban - s bizony ez testvérek között is 13 év! E futamidő alatt ugyan napvilágot látott egy verseskötete (Postakocsi, 2010), ami ugyan nem rossz, sőt, mi mégis legföljebb előételnek voltunk hajlandók elfogadni, csak még jobban kívántuk, hogy kezünkbe kerülhessen az új prózakönyv. Miért ír ilyen keveset az, aki ilyen jól ír?, tehetnénk fel a költői kérdést. Hogy még jobban felcsigázzon? Vagy azért ír ilyen jól, mert ilyen keveset ír? Lehet, hogy itt van a kutya elásva! Vagy egyszerűen azért ír ilyen keveset, mert ilyen alkat, mert szigorúan veszi azt, hogy egy témát csak egyszer illik megírni? Akárhogy is van, Molnár Vilmosnak bevált a jót és keveset recept. Ötvenéves elmúlt, s eddig mindössze négy prózakötetet tett le az asztalra, de azok ott vannak, számon tarthatók és nem feledhetők. Ez pedig nem kevés! Nézzük akkor közelebbről az új termést! Igazából ott folytatódik, ahol 2000-ben Az olvasó fizetéséről című kötet abbamaradt. Ugyanaz a megszólalásmód, ugyanaz a fanyar, olykor polgárpukkasztó humor, groteszk, kiforgatott helyzetek. Elsősorban azt kapjuk tehát, amit várunk Molnár Vilmostól, ami az ő védjegye. És ez jó. Könnyed, szórakoztató könyv ez, amelynek ugyanakkor megvan a mélysége, húzása is. Mégis, valahogy nem übereli a korábbi kötetet, pedig azt várnánk. Valami csodára várnánk. De miért várunk csodára egy novelláskönyvtől? Ha az csoda volna is, csakis értelmetlen (1. Molnár Vilmos: Az értelmetlen csoda)\ Molnár Vilmos könyve nem akar más, több lenni, csupán egy jó novelláskönyv. Ugyanolyan jó, mint a korábbi - és ez elég. Persze, itt lehetne még beszélni a műfaj korlátáiról, hogy a novella mindig is magán viseli a pillanatnyiság keresztjét, hogy nem elég „maradandó", s hogy ergo illő volna, ha a szerző végre kipróbálná magát mélyebb, hosszabb műfajokban is, de az is elég, ha csak élvezzük a szöveg örömét, (pillanatnyi) esztétikai élményét. Amúgy való igaz, hogy Molnár Vilmos írásai esetén jobban megmarad a hangulat és a stílus, mint maga a téma, de talán ez is jól van így: legalábbis posztmodem nézőpontból fontosabb jó stílusú szerzőnek lenni, mint jó témájúnak. De ha már megszólalásoknál és témáknál tartunk, ne legyünk igazságtalanok, mert igenis van egy újdonsága e kötetnek: a nagyanyám-történetek! No, de vegyük csak sorban a dolgokat! Ha szigorúak vagyunk, a kötet nem is indul olyan jól. A Bereczky Paula esete a marslakókkal című novella kissé modoros, maga a téma - hogy a főszereplő feltámad halottaiból, de a földi létet újból kiábrándítónak találja, s inkább visszafekszik sírjába - pedig eléggé „kifutott" már. (Persze, a stílus itt is totál rendben van, simán élvezhető a szöveg, csak kissé klisés). Szerencsére aztán beindulnak a dolgok, a Béla kézre kerítése a Molnár Vilmos-i manír legjava, egy lazán, csípőből megírt abszurdoid, ami úgy leplezi le a kommunista milícia működésének visszásságait, hogy közben harsány röhögésre ösztönöz. A feszültséget, a kiszolgáltatottság érzését jól oldja a komikum: aki félt már milicistától az átkos idején (1989 előtt), az tudja, hogy nincs nagyobb katarzis, mint az, ha eme szervek „felsülnek", s a szemtanúk ezen egyet derülhetnek. Márpedig 110
