Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Svébis Bence: Dezillúziók diktátorai

rég elfeledték, hogyan kell érezni. A túlélés elkeserítő tanulsága az üresség, a cél nélküli, repetitív élet. A menedzserek és vállalatvezetők valójában a kéj spekulánsai: munkájuk, mely nem kevesebb, mint a világ gépezetének fenntartása, nem érdekli őket, az ügyvédek nem az épp aktuális ügy aktáit bújják - ha mégis, akkor rajzpapírnak használják az oldalakat, oda sem figyelve, mi áll rajtuk -, nem a jogszabályokat tanulmányozzák, hanem az esti programot szervezik, mely megmenti őket a semmittevéstől és az értelmes cselekedetektől. Roy Andersson filmjében, a Dalok a második emeletről-ben van egy jelenet: öltönyös üzletemberek és kosztümös üzletasszonyok flagellánsok módjára ostorozzák magukat az utcai menetben. Kötter novellái mintha csak ezt a metaforát bontanák ki: az önsorsron- tó pénzemberek értelmetlen önkínzását. Rossz döntések és katasztrófák sorozata az élet, de Kötter olyan iróniával átszőtt cinizmussal tudja bemutatni mindezt, hogy szinte várjuk, hogy bekövetkezzen. Pedig, ha jobban belegondolunk, az ő katasztrófáik a mi tragédiáinkká lesznek.

Kötter rafináltan érzékelteti egy zárt világ fullasztó miliőjét: a Rablóhalak novelláiban előrehaladva alig-alig tűnik fel új szereplő, mindenkit láttunk már valamilyen módon, és még a párbeszédek, a helyszínek és cselekvések mechanizmusai is egymást ismétlik. Hogy mégsem válik egy kötetnyi novellán keresztül unalmassá az önismétlésnek is gondolható stílusjegy, az éppen az, hogy nem cél nélküli a repetíció, így nem is önismétlés. Más helyzetekben, más szemszögből láttatja sokszor ugyanazt az eseménysort, vagy éppen élethelyzetet. És ezzel pont azt mutatja meg, hogy hiába váltunk nézőpontot, a lényegen mit sem változtat. Talán itt-ott eltérőek lesznek az elbeszélők emlékei, ám ettől még nem fogjuk mi, olvasók másként megítélni az eseményeket.

Sokatmondó az is, ahogy ezek az emberek kommunikálnak: szinte alig beszélgetnek, ha találkoznak, nem igazán van mondanivalójuk egymásnak, szavaik üres fecsegéssé silányulnak. Jobbára sms-eznek egymással, és a Facebookról gyűjtenek információt a másikról: merre járt, hol lakik, mik a kedvenc zenéi, filmjei, könyvei stb. Vagyis épp olyan hazug és kreált képet ismernek meg a másikról, mint amilyet önmagukról is közvetítenek. A valós emberi értékek a külsőségek pincéjében szűkölnek.

Az első kötet még az újdonság izgalmával hat, így egyúttal könnyebb dolga is van. A második, a Dögkeselyűk azonban már nem tud újat mutatni, valójában az első kötetet zsákmányolja ki. Ügyvédek és vállalatvezetők, számtalan visszatérő karakter, helyszín és esemény, de mindez nem több, mint a Rablóhalak megismétlése. Ám igazságtalan volna csak az önismétlést felhozni a Dögkeselyűkkel kapcsolatban, hiszen valamilyen módon össze is foglalja és le is zárja a témát. Szimbolikus az utolsó novella (A vörös, a zöld és a fekte) zárlata, ahol az ügyvédi iroda vezetőjének, Viktornak cuccait sorolja: „Ránézésre is csupa szemét: pezsgős- meg borosüvegdugók, VIP-meghívók és -belépők, a Playboy, a Yacht Magazin meg az Ügyvédek Lapjának néhány száma, a Hitler tudósai című könyv, számlák és szalvéták belvárosi éttermekből, fotók bulikról és lányokról, ruhaboltok katalógusai, egy olasz szakácskönyv (még rajta van a fólia), egy pohár a DiVinóból (épp olyan, mint amilyet tőle kaptam), Dubai feliratos póló, söralátétek, karszalagok a Hajógyári-szigetről meg belvárosi klubokból, egy söröskorsó a Sörfesztiválról [...] meg hasonló kacatok." Semmi

101