Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Kabdebó Lóránt: A városi társaság
Fiatal tanár voltam Miskolcon a hatvanas években. Udvaroltam. Anyám minden bemutatott leányzó esetében talált kifogásokat. Vitatkoztunk. Vitattuk személyi jellegzetességeiket. Apám súlyos betegségéből gyógyulóban figyelte, soha nem szólt bele. Egyszer megszólamlott, és egy keserű mondatot fogalmazott. Mindegy, ki lesz a feleséged, de zsidó nőt ne vegyél feleségül. Egy biztos, nem anyám ellenében, családjára emlékezve fogalmazta. O anyám családjának szeretetében élő tagja volt. A mi családunk példás emlékezetű minden ismerősünk számára. Nekem a tisztességes családmodell példázata. Akkor miért mondta? Egy élet felelősségét hordozta magában. Féltette anyámat, megszenvedte családja pusztulását. Féltett engem. Ismerte a történelem változandóságát. Ismerte a felelősséget. Nem bízott volna erkölcsi erőmben, kitartásomban? Emlékezhetett, hogy amikor a Mátrából egy hónapon át lőtték a német tüzérek a már orosz megszállás alatt élő városunkat, és én nagyon féltem a „belövéseket" reszketve figyelve - biztos helyre, bombabiztos pincébe helyezhettek volna engem. Ott meg is nyugodtam volna. Mégsem mentem. A családomat nem hagyhatom el — mondtam. És éltem félve tovább. Nem tőlem félt tehát, hanem engem féltett. A felelősségtől. Amiről ő soha nem beszélt, de úgy látszik, egy életen át szenvedve átélt. * * * És még egy jelenet. Egyik unokám, neki már mindegyik nagyszülője katolikus keresztény, családunk múltjáról mit sem tudva, iskolás társai fecsegéseit követve egyszer csak „zsidózni" kezdett otthon. Anyja, okos pedagógiával, a tükör elé vezette, szembefordította, és a szemébe mondta: akkor itt vagy, szidjad önmagadat! Ő talán ekkor vált igazán felnőtté? Azóta sokszor elismétli a jelenetet. Nem a múltak miatt. Csak. Miként valaha Gyöngyösön az erdélyi birtokukról menekült talpasi Kabdebó János mérnök, nemes, örmény származású magyar, aki az első világháború frontjain 36 hónapot harcolt, és az azt követő kitüntetése okán felajánlották számára a vitézi címet, csakhogy ahhoz a nevét „magyarosítania" kellett volna, amit ő, hűséges természetéből következően, nem vállalhatott, mégis egy város felvirágoztatásán munkálkodó hazafi lett, aki az ostrom nehéz hónapjaiban városát vízzel és villannyal látta el, mentette meg az éhhaláltól; és a zsidó családból származó Farkas Magdolna, utóbb példás magyar családanya, megszerették egymást. Társak lettek egy veszélyes életre. Felelősen segítették egymást. És ennek imigyen kellett megtörténnie. H- * * Apám azt szerette volna, ha folytatom szakmáját, én is mérnök leszek. Amikor gimnazista koromban megnyertem irodalomból az országos tanulmányi versenyt, megkérdeztem: nagyon megbántanám-e, ha mégis irodalommal foglalkoznék. Mire ő, a maga természetességével válaszolta: a Kabdebó név nagyra becsült az ő szakmájában. Az irodalmárok között ő senkit nem ismer, magam 43
