Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Ferdinandy György: A menekülő ember (Dokumentum)

Leül a zongorista kofferére, egy bögre kávé melengeti az ujjait. A másik az ágyán elnyúlva beszél:- Nem maradok - mondja. Visszafordulok. Mióta itt vagyok, éjjel-nappal erre gondolok.

Haza! A szó itt szebben hangzik. Remény van benne és egy csipetnyi csalódás. Szégyenkezés is, dac, kihívás. Szerelem.

Megölelik egymást.- Viszontlátásra! - mondják.- Talán.

És mind a ketten azt gondolják: soha.

A felkelő nap megvilágítja a kéményeket, besüt a padlásablakon.- Hazamegyek! - mondja a zongorista, és belenéz a fénybe. A társa már messze jár, a sikátorok mélyén sorakozó szeméttartályok között. Kiköpi az éjszaka keserű ízét, nyakába csavarja a sálját. Megy, és nem gondol semmire.

A menhelyen múlnak a napok. A menekültek kezdik megszokni az új életet. A néma nappalokat, a nyugtalan éjjeleket. Mert ebben az új életükben is csak a felszín nyugodt.

A férfi az elhagyott városban járkál minden éjjel, de a romok között nem találja az ismerős házakat. Megrémül, menekülne, de a határt már lezárták, fogoly marad. Nyög, forgolódik. Amikor kinyitja a szemét, és látja hol van, úgy megkönnyebbül, hogy az már-már a boldogsághoz hasonló állapot. Azután néhány perc alatt elfelejti az álmot: végül is ez az itteni élete is éppen olyan reménytelen, mint az, amit elhagyott.

Reggel levél várja a portán. Indul a transzportja, még aznap mennie kell.

Összeszedi a holmiját, még egyszer, utoljára, átsétál a városon. A konzulátusra korán érkezik, nézegeti a kirakatokat. Valami emléket szeretne vinni. Végül egy olcsó, de jó fogású öngyújtót választ ki magának. Fémgyűrű szabályozza a lángot, és ez a szélvédő is egy kalap alatt.

Amikor kiér a pályaudvarra, a menekültek már ott állnak a vagonok előtt. A különvonatot karszalagosok kísérik. Talál helyet, azután kint marad mégis a peronon. És akkor, a szomszéd vágányon, észreveszi a másik vonatot.

Ez üres. Visszafelé indul. A menekültek szerelvényével egy időben, de ellenkező irányba. Első látásra egyforma a két kocsisor. Ott nyújtóznak, mint az aligátorok.

A férfi a lábához teszi a pakkját, félúton a két acélszömyeteg között. Nézi őket, és az egész teste remeg. Tudja, hogy döntenie kell. Hogy ez most itt az utolsó alkalom. Merre meneküljön? A mozdonyok fütyülnek, sűrű párafelhő kavarog.

Felkapja a motyóját, és visszaül a helyére. Még látja, hogy a szomszéd síneken megmozdul az a másik vonat. Betakarja az arcát, nem nézi tovább az ablakot.

Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban indul el a barátja. Ő meg itt, ellenkező irányban. Két, ránézésre azonos vonat viszi őket, és nagy-nagy üresség van a szívében mindkettőnek.

(1957, franciából fordítva 2008-ban)

A Le seul jour de l'année (Az év egyetlen napja) című 1967-es Saint-Exupéry-díjas kötetben jelent meg Le Főssé - „A szakadék" cím alatt. Magyarul kiadatlan. Ez a döcögő szöveg első, igen, első írásom.

29