Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 6. szám - Kötter Tamás: Élet az ember után

centire jött ki a hátán. A varázsló eldőlt... "A tekintetem ugyanolyan elszánt és ádáz volt, mint az imént a hangom. így talált ránk a feleségem. „Ti miről beszélgettek itt?", lépett oda hozzánk, de én csak álltam, mélyen megrendülve. „Mi a baj Szilvikéin?", fordult az előbb csak könnyező, aztán már zokogó gyerek felé a feleségem. „Mit mondtál neki?", szegezte nekem szemrehányó pillantással a kérdést, miután végighallgatta a gyerek zagyválását a varázslótanonc és a kimériai sikertelen kapcsolatfelvételéről, amin én magamban jót mulattam. „Semmit", feleltem vállvonogatva, merev arccal, miközben minden izmomat megfeszítettem, hogy ne menjek bele a részletekbe, amelyek nyilván meglepték, és nyomban fel is dühítették volna a feleségemet. Pillanatnyi csönd állt be, és én némileg védekező hangra váltottam: „A varázslókról beszélgettünk... meg... meg, meg Conanról."

Miklós, a sógorom, a gyerekek apja egy nemzetközi tanácsadó cégnél dolgozott. A hétvégéket kasmírpulóverben és kék alapon finoman kockázott ingben töltötte; egyenletesen barna volt a bőre, és csak úgy áradt belőle a legdrágább parfüm illatával keveredett szoláriumszag. Olyan ember volt, aki a vagyona nagyobbik részét ingatlanban és alacsony kockázatú értékpapírokban tartotta, s csak a fennmaradó tőkét fektette magas kockázatú részvényekbe. Ezt az információt természetesen egyetlen alkalommal sem mulasztotta el megosztani velünk. Drága és felkapott éttermekbe járt, ahol a főpincérek név szerint ismerték, és természetesen mindig kapott asztalt; naponta konzultált a tőzsdeügynökével; nem sokat adott a KRESZ-szabályokra.

A hegedű meg-megbicsaklott, a nagyobbik lány is lemaradt olykor néhány ütemmel. Szegény süket mester, gondoltam magamban. A borzasztó nyivákolás ellenére valamennyien ütemesen bólogattunk, így fejezve ki tetszésünket az erőlködéstől kipirult lányoknak. Töltöttem magamnak egy pohár bort.

Ildi, a sógornőm a férje pénzét költötte. Az utolsó szülését követően természetesen átesett egy mellplasztikán, ami heves vitákat váltott ki a családban. Az anyósom a lehetséges egészségügyi következmények miatt aggódott („Csak nehogy rákod legyen, csak nehogy rákod legyen, mert én akkor azonnal öngyilkos leszek!", óbégatta fejhangon), Ildi, ellentétben Miklóssal, kisebb méretű implantátumot szeretett volna, és ebben a feleségem is támogatta („Nem kell lufikat csináltatni."), míg az apósom szerint „hülyeség és pénzkidobás az egész". Miklós a vitát végül azzal döntötte el, hogy rábökött a Playboyban egy kétségkívül szép, bár számomra teljesen ismeretlen modell képére („Ez az!"). Kiara kissé talán buta, de még így is érezhetően céltudatos arccal a tengerparton térdelt a homokban, a punciját apró, fehér fodrokat vető hullámok nyaldosták. A férfias férfiakat szerette (miért nem lepődtem meg), „akik királynőként kezelik őt", és a legnagyobb vágya egy önálló tévéshow volt.

Ildi, annak ellenére, hogy a gyerekek már iskolába jártak - bébiszitter hozta- vitte őket, és a családnak volt egy takarítónője is, aki ráadásul vasalt is -, nem dolgozott. Az egyik fizetős iskolát végezte a másik után. Akkoriban éppen pszichológiával akart foglalkozni. - Észrevettem, hogy egyre többen kérnek tanácsot tőlem - jegyezte meg vacsora közben, amikor a legújabb hóbortjára, a személyiségfejlesztésre terelődött a szó. - Az egyik kedvencem a kecskehasonlat. Nagyon

10