Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Alföldy Jenő: Nagy László Bulgária-élménye
Alföldy Jenő Nagy László Bulgária-élménye1 Ha meg kell neveznem irodalmunknak azt az emberét, aki a legtöbbet tette a bolgár költészet meghonosításáért, akkor a széles kínálatból Nagy Lászlót választom. Nagy László a huszadik század közepének és második felének kiemelkedő költőegyénisége. Hangsúlyozom az egyéniség szót: az emberi személyiség autonómiáját százféleképpen kikezdő 20. században modem költőként is meg tudta őrizni a költői én, a lírai alany hitelességét. Igazmondói küldetését átmentette a régebbi időkből anélkül, hogy engedett volna korszerűségéből. A hagyomány és az újítás összeforrt alkotásaiban. A költészet újítója és forradalmára ő, látomásos képeinek szuggesztivitásával, valamint az időmértékes verselés és a magyar nyelv természetének megfelelő hangsúlyos ütem szimultán egyesítésével. Nem csupán a választékos szépséget vette át a hagyományból, hanem - a bartóki zenéhez hasonlóan - olyan ősi elemeket is fölfedezett a népköltészetben, amelyek - eltekintve néhány előfutárától és pályatársától2 - előtte még nem szólaltak meg a hazai műköltészetben. E különleges képességét műfordítóként is a legmagasabb színvonalon hasznosította. A Dunántúl vulkanikus kúpjaitól övezett területén fekvő kis falu, Iszkáz legszélső gazdaportáján született 1925-ben. Méltatói nemegyszer a működő, „lávázó" vulkánhoz hasonlították lírai kifejezőerejét. Ez költői temperamentumának köszönhető, s annak, hogy mélyen átélte a társadalmi közérzet és az erkölcsi alapok földrengésszerű változásait és tektonikus megrázkódtatásait. Megszenvedte a háború csapásait és a rátörő betegséget, de reményt keltett benne az újjáépítés lendülete s az, hogy a szegényparasztság tehetséges fiataljai előtt kinyíltak a felső iskolák kapui. A szülőföldi táj szépsége s a szerelem szivárványos színekkel gazdagította a festőnek is ígéretes költő verseit. Az ötvenes évek elején elharapódzó diktatúra miatti csalódás új próbákra, ellenállásra késztette. Az a közösség, amelybe született, s ahol a család életritmusa együtt lüktetett a természet rendjével, a zsarnokság idején veszítette el sziklaszilárd alapjait. Nagy László versei az érzelmek viharos változásaival követték ezt a folyamatot. Különleges természeti csapások képeivel fejezte ki lázadozó lelkének háborgását. A tizenkét napig tartó ötvenhatos forradalom elfojtása a hamu alól fel-felparázsló indulat jeleit hozta el költészetébe. Tiltakozása csak rejtjelesen juthatott el közönségéhez, de megnövelte szürrealisztikus képeinek áttételességét. Sokszor szembenézett a halállal, mely őt magát és szeretteit is megkörnyékezte, mestereit és pályatársait megritkította. Érzelmi gazdagsága a gigantikus ellentétek és a lepkefinom árnyalatok egységét valósította meg verseiben. Reményt és erkölcsi erőt adott a megtorlás és az erőltetett kollektivizálás kínjait hurcolóknak. Feladatot is hagyott utókorára: őrizzük meg emberi arcunkat, mentsük át a szépet és jót ama „túlsó partra", ahogy a Ki viszi át a szerelmet című híres dalában írta.3 1 Elhangzott Kecskeméten, a bolgár-magyar kulturális kapcsolatok ünnepén. 2 Előfutárai: Arany János szimultán ritmusú kései elbeszélő költészete, Ady ritmuskombinációi és párbeszédes kurucos versei, a népköltészeti motívumokat bartóki módon kezelő József Attila. Kortársai: a minden ritmusbravúrra képes Weöres Sándor, az autentikus régi magyar népdalt saját poézisébe emelő Juhász Ferenc, Csanádi Imre és Kormos István. 3 Ki viszi át a szerelmet, 1957, in: Nagy László: Versek és műfordítások 1-3., Magvető, 1. könyv 295. old. 110
