Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Kósa Ferenc: Az idő egésze

Ilyesféle gondolattársítások révén a gótikus építészet remekművei életre szóló, katartikus erejű élményt jelentettek számomra, és csodálatot ébresztettek bennem az európai keresztény kultúra szellemisége iránt.

Még később aztán túlléptem Európa határain, átkeltem a tengereken, az óceánokon, és ismerkedni kezdtem Ázsia, Afrika és Amerika tájaival, ősi és modern kultúrájával. A természet teremtményeit éppúgy megcsodáltam, mint az emberi civilizáció alkotásait. A Biblia-béli tájak, a kelták, a kínaiak, a görögök, az egyiptomiak vagy az indiánok kultikus kőépítményei éppúgy megigéztek, mint a kiotói kőkertek vagy a kaliforniai kristálykatedrálisok.

Mivel eszmélkedésem kezdetei óta mindig is különös, szinte magnetikus erejű vonzódást éreztem a kövek és a vizek iránt, számtalan fotót készítettem a kövek és a vizek világáról. Látni és láttatni akartam a kövek és a vizek mikrokozmoszát és makrokozmoszát egyaránt. Lelkesen fotóztam sziklákból fakadó forrásokat, kövek közt csörgedező patakokat, sziklahasadékok mélyén kanyargó, vadvizű folyókat, esők és viharok által formált sziklaszobrokat, vizekből kiemelkedő sziklaoltárokat, sziklaszakadékokon lezúduló vízeséseket.

Némelyik hatalmas vízesés láttán úgy éreztem, mintha maga a Mindenség zúdult volna át rajtam. A Mindenséggel való személyes találkozás semmihez sem hasonlítható élménye érintett meg olyan alkalmakkor is, amikor a tengerek örökké mozgó hullámait, vagy a végtelenbe vesző, már-már mozdulatlannak látszó horizontjait fényképeztem.

Megvallom: bármerre is bolyongtam a világban, valójában mindig és mindenhol azokat a szent pillanatokat keresgéltem, amelyekben a véges életű ember személyesen is találkozhat a térben és időben végtelen Mindenséggel. Amikor mi, emberi lények nem csupán sejtjük, hanem át is éljük, hogy a természet részei vagyunk. Amikor tudatosítjuk magunkban, hogy az ember létezése elválaszthatatlan a természet létezésétől. Vagyis, ha azt akarjuk, hogy emberi élet maradjon a földön, akkor nem végzetes háborúságban, hanem örökös és tudatos békességben kell élnünk a természettel. Úgy kell rá vigyáznunk, mint a saját életünkre. Erre biztat bennünket a természet határtalan szépsége, és ezt parancsolja ránk az emberi létezés elemi logikája.

Úgy vélem, jó kép, figyelemre méltó fotó akkor születhet, ha a végesség és a végtelenség egymásba vetül, ha a múló pillanat és az időtlenség föloldódik egymásban, amikor tehát létrejön az idő egésze. Ahhoz, hogy az efféle szent pillanatok láthatóvá is váljanak, szerény tapasztalataim szerint nem elegendő a fotókat készítő ember szándéka és tehetsége. Egy jó fényképezőgépen és némi szerencsén kívül kell hozzá a Mindenség türelme, a természet föltárulkozása és az Isten akarata is.

Mármost, ami engem illet: szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen számtalan szent pillanat adódott az életemben. Földi vándorlásaim során sokfelé jártam és sok mindent láttam. Eljutottam még az igencsak távoli Patagóniába is. A szülőföldemtől való távolságát tekintve ez már csakugyan a világ végének számít. De még ott, a folytonos fagyok, a jéggé dermedt vizek és a hófödte szik(folytatása a 81. oldalon)

64