Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - A kötöttség nem korlát, hanem lehetőség (Dobozi Eszterrel beszélget Ménesi Gábor)
- A költészet mellett hamar másfajta kifejezésmód után nézett, hiszen a nyolcvanas évek végén - egyéb esszéi, recenziói és tanulmányai publikálása mellett - a szovjet lágereket megjárt tiszaladányi asszonyok sorsáról közölt írást a Hitel és a Napjaink hasábjain. Miért kezdte foglalkoztatni a téma? Beszélne a „Csak a napnyugtát níztük" című dokumentumkönyv megszületéséről?- A témára 1988-ban bukkantam rá. A tokaji írótábor résztvevőivel együtt Tiszaladányban voltam. Amikor a falu-író találkozónak vége volt, s én éppen föl akartam lépni a minket Tokajba visszajuttató autóbuszra, egy idős házaspár a tiszaladányiak közül hozzám fordult. Arra kértek, látogassam meg őket másnap, mert szeretnének nekem valami nagyon fontosat elmondani a falu múltjával kapcsolatban. Ma sem tudom, miért engem választottak ki a több mint százfős íródelegációból arra, hogy meghallgassam őket. Másnap az írótábori előadásokon való részvétel helyett kiutaztam Tiszaladányba. Elég szerencsésen alakult az utazás. Várakoztam a tokaji buszmegállóban, amikor megállt mellettem egy nagy fekete személygépkocsi. Sajnos a márkájára nem emlékszem. Egyik előző napi tiszaladányi vendéglátónk, a tsz-elnök hajolt ki belőle. Hová igyekszem, kérdezte. Elvisz ő, ajánlotta, hiszen éppen Ladányba megy. Ismerte Sajtos Lászlóékat, akikhez a meghívásom szólt. A kapujukban szálltam ki az autóból. Sajtosék úgy fogadtak, mintha családtag, de legalábbis régi kedves ismerősük volnék. Megkínáltak az ebédjükből. Emlékszem, rakott krumpli volt az étel. Sírva mesélték el, hogy ebből a faluból, sőt a környékbeliekből is, százával vitték el a fiatalokat 1944-45 telén Ukrajna területére a beérkező szovjet megszállók. Az ő családjuk is érintett volt, Sajtosné Ilka néni testvérét is elhurcolták. Nincs is talán a településen olyan család, amelyiknek valamelyik tagja ne szenvedte volna végig az ukrajnai szénbányabeli kényszermunkát. Ez volt a málenkij robotnak nevezett történet. A tiszaladányiak erről senkinek nem mertek korábban beszélni, a visszatérőket ugyanis megfenyegették, amikor elengedték őket. Ha elmondják, honnan jöttek, mit éltek át, visszakerülnek a munka táborba. Sajtos László, az igen nagy bölcsességgel megáldott és a közéletre is odafigyelő földműves azt mondta, itt az ideje, hogy felfedjék a titkukat. A következő évre, 1989-re Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kaptam, amely lehetővé tette, hogy félállásban dolgozzam az iskolában, a fennmaradó időben pedig írói ambícióim szerint éljek. Bár nem ez volt az ösztöndíj által támogatott témám, mégis úgy gondoltam, soha jobb alkalom nem adódik arra, hogy utánajárjak a második világháború utolsó évében történteknek. Azoknak a személyes történelmi emlékeknek, amelyek az egyetemi tanulmányaim során nem szerepeltek sem a történettudományi munkákban, sem az egyetemi előadásokban. Meggyőződésem volt, hogy ezek rögzítése történelem szakosként kötelességem. 1989 tavaszán több alkalommal is elutaztam Tiszaladányba, hogy felvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek az elhurcoltak közül. Volt, hogy ott is aludtam. Ahol rám esteledett, adtak szállást. így este későig hallgathattam a visz- szaemlékezéseket. Egészen közelről ismertem meg életformájukat, hiszen befogadtak a házukba. Megvendégeltek. Megágyaztak a tisztaszobában. Kaptam egy lavórban vizet a tisztálkodáshoz, s egy pohár ivóvizet is éjszakára. S másnap mentem tovább a következő családhoz. Megrendítő élmény volt a vallomások végighallgatása. Velük sírtam, amikor sírva fakadtak a nyomasztó emlékek felidézése közben. S ugyanezt éltem át, amikor a magnófelvételek anyagát legépeltem az Erika írógépemen. De nemcsak történelmi szempontból foglalkoztatott az anyag, hanem nyelvileg is. Rendkívül ízesen beszéltek vallomástevőim. Arra törekedtem, hogy visszaadjam sajátos, többféle nyelvjárás jellegzetességeit is hordozó nyelvhasználatukat. Úgy éreztem, erről az elhallgatott témáról csakis az ő nyelvváltozatukban lehet beszélni hitelesen, de semmiképpen sem azon a hivatalos, standardizált nyelven, amely rabtartóik kiszolgálóihoz kötődik. 16
