Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Vasy Géza: Rejtett vízjel

Bálint György (Pesti Napló) egy fejlődésrajzot követ végig, s a „mokány, Villon-os kiállás" - tói eljut a „baudelaire-i szenvedő' démoniság", az elszigetelődés, az önmagába merülés megállapításáig. A Téli éjszaka, az Óda vagy az Eszmélet említetlenül marad, annyira lefoglalja őt az a képzet, hogy a költő „eljutott önelemzése során addig az ősi határvonalig, amelyen túl már nincsen semmi". Szerinte a költőnek meg kell újulnia, s „útja csak egyfelé vezethet: vissza a világba". Úgy látszik, hogy a kritikus ekkor túlságosan eltávolította egymástól a lírai társadalomrajzot és a lélekrajzot, máskülönben aligha lehetne aggodalmának egyik példája a Mama. Persze az is lehetséges, hogy a kritikus nem annyira a költő, mint inkább az ember sorsa miatt aggódott, bár ez 1935 elején még nem valószínű. Azért is furcsa ez az aggodalom, mert a kritika kezdetben vitatkozik azokkal, akik József Attilát „hideg" költőnek tartják, s kijelenti, hogy „minden anyagot költészetté tud feldolgozni. Ebben a széles skálájú költészetben a tudatos és tudattalan elemek egyaránt elférnek: ez egyik legnagyobb értéke." (Egyébként a Nyugatban Füst Milán írta, hogy a költő versei hideg benyomást keltenek.)

Alig két esztendő múlva, a Nagyon fáj kötet megjelenése után, Bálint György már megértőbb volt, pedig ez a kötet még komorabbá vált (Gondolat). Azt írta, hogy: „Tekintsük egyszerűen költőnek, még hozzá igen nagyjelentőségű költőnek, aki szocialista elveit fenntartva a gyakorlatban befelé fordult." Elismerte a „freudi munka" jogosultságát, de úgy vélte, hogy a „személyes ügy" előbb-utóbb „magánüggyé" fog válni. „De most majd - írta - ismét fel kell fedeznie a világot, az emberi kapcsolatokat, »a termelési erőket odakint«. És költészetével ismét segítenie kell azokat, akik e termelési erőket az egész emberiség érdekeinek szolgálatába akarják állítani, egy kis csoport szolgálata helyett."

A Medvetánc kapcsán feltehetően József Attila számára is fontosabb volt a Nyugatban közölt bírálat, amelyet Halász Gábor írt. Az Új verseskönyvekről összehasonlította a háború előtti és utáni művésztípust. Szerinte az előző nemzedék a társadalomból kivonuló, szecessziós alkat volt, az új pedig társadalomjavító, egyszerűségre törekvő. Gellért Oszkár, Füst Milán, Török Sophie, Marconnay Tibor, Fenyő László után József Attilával mintegy három könyvoldal terjedelemben foglalkozik, végül pár mondatot szól Vas István, Weöres Sándor és Bóka László köteteiről is.

Halász Gábor főbb megállapításai szerint József Attila „a legeredetibb módon használta fel az újat". „A proletár ért benne költővé". „Témában már induláskor a szegénység kérdése izgatja, de formában a legtisztább polgári hagyományokhoz kapcsolódik." Verseiben „a gúny és játék mögött tragikus érzés lappang". Dicséri játékos képzeletét, dalformáját, egészséges erotikáját, groteszk és misztikus hangulatkeverését, eredeti népi jellegét, erős szófantáziáját. Magasra értékeli újabb verseit, említi a Téli éjszaka, az Elégia, az Óda címeket, hosszabban idézi a Külvárosi éjt. Végül legfőbb kifogását fogalmazza meg: „a legnagyobb ellensége a pártprogram. Ha úgy érzi, hogy szolgálatot kell teljesítenie, az ábrázolás a régi naturalista regény színezésére emlékeztető, meghatni akaró, túlrikító, túlolcsó, a végén az elmaradhatatlan biztató szólamokkal." Ugyanezt már korábban, s mások is kifogásolták. Elgondolkoztató Halász Gábor utolsó mondata is: „Nem sokszínű alkotó, egy hang teljessége és eredetisége emelte őt messze az átlag fölé; szomorú lenne, ha kívülről rákényszerített egyhangúság fojtaná el a végső kibontakozást."

A Medvetánc a két világháború közötti korszak egyik legfontosabb verseskönyve. Bármennyire értékelő is Bálint György és Halász Gábor bírálata, ezt egyikük sem érezte meg, vette észre. De hasonló állapítható meg Fejtő Ferenc, Füst Milán vagy Ignotus Pál írásairól is. Bármilyen meglepő, Kosztolányi Dezső érezte meg elsőként József Attila igazi jelentőségét.

Három arckép 1938-ban

Bálint György szerkesztette első alkalommal az összes verseket. O egy esszét írt ennek kapcsán, s megszólalt Halász Gábor és a kortársakkal kevésbé foglalkozó Szerb Antal.

101