Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

Aztán megrázott engem az öreg huszár, a nagyhangú Jónás Mihály halálhíre is. Egy nyári alkonyatkor azt mondta, gyengén érzi magát, le kell feküdnie. Feleségétől, Panna ángyitól kért még két kovászos uborkát. Azt elnyammogta, s azt mondta: - De hosszú volt ez az élet, anyjuk - azzal falnak fordult és nem mozdult többet. (Emlékére a házuk előtti buszmegállót Hetes megállónak hívják.)

Nagyanyám másik testvére, Jónás János nagybátyám, ki az út másik felén lakott, nagyon szép, magas ember volt, arcát mintha festették volna. Náluk töltöttem gyerekkoromban több időt, őket gyerekeikkel együtt sokkal jobban szerettem. De szelídsége ellenére ő sem volt hamvába holt gyerek. Nagyanyám emlegette, hogy legénykorában, még Akasztón, egy kocsmai balhé után a csendőrök bekísérték az őrsre. Az úton, ahogy ment előttük, összevissza verték, mert nyakasan azt hajtogatta: - Üss csak, kutya, kibírom én! Ez a magatartás számomra nagyon rokonszenves volt, s már csak ezért is jobban szerettem Jani bátyámat - vagyis a másik Janit, mert anyám mostohatestvére is Jani volt, sőt, annak apja, mostohanagyapám is.

De maradjunk a kuliéri nagybátyámnál, Jónás Jánosnál. Feleségét, Tera ángyomat is jobban szerettem, s ő is engem. Öt gyerekük volt, mind fiatalabbak anyámnál, s öt közül négynek a lakodalmán is ott voltam. A legnagyobb lány, Veronka esküvőjén még nagyon kicsi voltam, alig emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy magas, derék növésű, kontyba tűzött hajú szépség volt, csupa figyelem és komolyság. Őt kuliéri legény vette el, Korom Mihály, akivel nagyon összeillettek. Az ő lakodalmuk még 1950 előtt volt, s nagybátyámék szegénységük ellenére, mint az utána következőknél is, becsülettel megadták a módját a lakodalomnak. Aztán 1951-ben Pista fiuk nősült, az egyedüli, aki komoly iskolát végzett: a budafoki technikumban tanult szőlészetet és borászatot. Ő is nagyon szép arcú ember volt, s a szomszédos Soltszentimréről hozott menyasszonyt, azaz ő költözött be a faluba. Erre a lagzira emlékszem leginkább.

A lakodalmat szokás szerint a hívogatás előzte meg, amikor a vőfély szalagos kalapban, szalagos bottal végigjárta a meghívandókat, s szép rigmusokban elmondta (legtöbbször verses) hívogatóját. Többször is ott voltam ennél az eseménynél, s nagy izgalommal vártam utána a lakodalmat.

Akkoriban - ötvenes évek eleje - az egész faluban, de az egész környéken sem volt még egyetlen személyautó sem, csak lovas kocsik, s a lovakkal nemcsak dolgoztak a földeken, hanem az volt a közlekedőeszköz is. A kocsik vasazott kerekűek voltak, gumikerekű nagy kocsi is egy volt csak a faluban, amivel a gazdája fuvarozott, s nekünk, gyerekeknek az is különlegességszámba ment. Mi nem tartottunk állatokat, sem lovat, sem tehenet, így szívességből kéredzkedtek föl nagyanyámék távolabbi rokonok kocsijára, úgy mentünk Kullérba. Az esküvőre aztán fölsallangozták, fölszalagozták a vendégsereg kocsijait, lovait, s a hat-hét kocsi vendégsereggel megpakolva, nagy énekszóval és csinnadrattával ment a menyasszonyért, majd a templomba. Az utolsó kocsin a cigánybanda húzta a vidám nótákat. Én nagyon szerettem Pista bátyámat, ő is engem, s az első kocsin, ami őt vitte és a násznagyot, a bak mögött, a háta mögött álltam, s ez számomra

31