Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
mem aránya más? Lám, pacsirtái és pipiskéi ugyanúgy futkosnak a kukoricások rögei közt, ugyanúgy lebegnek a gabonatáblák fölött. Hát ti tudjátok-e, magasba nyújtott, vékony kislibanyak-szárakon zizegve bóko- ló tenger virágok, mért szeretek én járni errefelé? Lennék veletek pipacs-vércsepp a búzaföldek kicsókolt szája szélén, kék küllős gomb a blúzán, a melle fölött! Jó itthon lenni, jó itt most állni az alkonyaiban. Rám ismertek-e? Itt nőttem én is. Szeretem nézni, ha zöld tenyerekkel tapsoljátok az esőt, napot, harmatot, szellőt. Kékes füstben izzik már a Nap, éppen falum fölött, mögötte a templomtoronynak. Egalji felhők üllőjén kovácsolódó korong. Kondul az esti harang is - vagy talán édes-nagyapám, a hajdani híres kovács és gépész ezermester kalapácsa cseng? Formálja már a holnapi napot, veri le a mairól a rozsdát? Még 1914-ben szegődött mennyei szolgálatba. Kalapáld meg jól, nagyapa! - De megyek már, nyeregbe szállók: egyre falánkabban rajzik rám a féreg. Nyekeregj haza hát, acélrugó! (1976) Gólyatörténet 1949 nevezetes év volt számomra, mert akkor mentem iskolába. S akkortájt jött haza nagybátyám is - anyám féltestvére - a háborúból, majd hadifogságból. Ezzel megélénkült egy kicsit megint az élet kis családunkban. Sok mindenhez értett, lévén pilóta, s például kristálydetektoros rádiót is barkácsolt, ami az ágyunk mellett, az ablakpárkányon volt elhelyezve - villany még nem volt a faluban -, s én nagy érdeklődéssel keresgéltem rajta a hangokat. Nagybátyám - egyéb dolga akkor nem lévén - a szőlők művelésében segített akkor nagyapámnak. Két, egyenként egy-egy kataszteri szőlőnk volt, az egyik az Új-szőlőkben, a Csengőd és Tabdi közötti tájon, a másik a döbrögeci homokon, mint ahogy a körülötte lévő többi szőlő zöme is tiszta kadarka volt, s Kiskőrös felé esett. Hat-hét éves voltam, s nagybátyám gyakran kivitt magával a szőlőkbe. Két történet emlékezetes számomra, mindkettő az Új-szőlőhöz kapcsolódik. Körülbelül három-négy kilométerre volt a falutól, a közeli futballpálya mellett kellett elmenni, aztán egy vizenyős területen vezetett a gyalogút - mert arra csak az volt -, s vagy 2-300 méter után kitárult a határ. Mégpedig ott volt a Nagylapos határrész, ami számomra hatalmasnak tűnt, füves legelő, aminek nagy része tocsogó vízben állt, s rengeteg vadmadár - főként bíbic és gém - fészkelt benne és körözött rikácsolva fölötte. Idejártak bíbictojást kiszedni a környék nagyobb sihederei, majd később én is. E vizenyős rét mellett vezetett a gyalogút (kocsiút a másik oldalág volt), s erre jártunk mindkét szőlőnkbe. Végig-végig, míg csak el nem értük a kis csatornát, ami lezárta ezt a jellegzetes akasztói tájat. Tovább már a csatorna partján kellett menni, ami mély volt, sokszor vízinövényekkel benőve, s alkalmanként bágerrel kotorták, mélyítették. Lassan csordogált vize Tabdi felől, s jobb időkben halak is voltak benne. A gyalogút nagyon közel volt a parthoz, s bizony később, mikor kerékpárral jártam ki dolgozni, igencsak meg kellett fogni a kormányt, hogy tartani tudjam az egyensúlyt. Legtöbben gyalog jártak, nagyapám például sokszor talicskát tolva, de azért szép számmal akadtak biciklisek is. (Mikor elkerültem Akasztóról, hallottam a „nagy hírt", hogy hajdani iskolaigazgatóm, aki 28
