Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Damó István: Király Gábor festményei előtt
állatit. Alakjai mintha valakire várnának. Groteszk figurák a melankólia nyugalmával figyelő, várakozó emberek. Emberek? Bábok mozdulatlanságba merevedve, küszködve a magánnyal, a várakozás csendjébe burkolva. Szereplői a hétköznapok emberei. Hétköznapi élethelyzeteket örökít meg. Helyzetek, amelyekbe belekényszerül az ember, vagy amelyekben benne él. Ez válik meghatározó élménnyé. Nyolc év alkotói tevékenysége társadalmi látlelet. Mintha ugyanazok a szereplők lennének jelen minden festményén, csak más-más élethelyzetben. Ezt kihangsúlyozza gyakori frontális ábrázolásmódja. Groteszk megközelítése a valóságnak, és mégis, festményei nem életidegenek, hanem éppen az életszeretet sugárzik belőlük. Király Gábor szembe mer nézni a valósággal, nem színezi azt. Festményeit nézve, az az érzésem, mintha egy szembesítésen lennék. Befelé fordulni, elfordulni a minket körülvevő mocsoktól, elszakadni és egy erkölcsileg tisztább világba menekülni. Ugyanakkor a lírai felületek, a színes szürkék gazdag érzelmi skálát vonultatnak fel. Alakjai bár brutálisaknak tűnnek, de színei, szereplőinek esetlen mozdulatai, az emberi lét kiszolgáltatottságáról, a védtelenségről szólnak. így élünk, dolgozunk, állunk, fekszünk, ahogyan Gábor ábrázolja? Talán igen, talán nem. Az biztos, hogy egyedi látásmód az övé. Ami fontos az, hogy működik a vizuális fantázia. Színvilága mindig valamilyen színkontrasztra épül, kifinomult, meleg színharmónia jellemzi azt. Bár legtöbbször élénk színeket használ: rózsaszínt, vöröset, zöldet, kéket, színes szürkét, barnát, mégis érzékeny társításuknak köszönhetően melankolikus színek. Megszokott élethelyzeteket ábrázol, szereplői - azáltal és ahogyan megfesti őket - attól a pillanattól lényegessé válnak a világban. Figyelemre méltó, kifinomult kompozíciós készsége van. A szereplői, habár egy helyben rezdülnek, mintha állandó mozgásban lennének. Egy-egy „elejtett" kézmozdulat vagy egyéb testrészlet függőleges, vízszintes, ferde iránya mozgalmassá teszi a megfestett felületet. Tematikáját látva, színvilága előtt merengve, egy igen ismert művésszel, az idős David Hockney-vel rokonítanám; de mindketten jól elkülönülnek egymástól, hiszen más-más környezetből jönnek. Miért mondom mindezt? David Hockney-nak is volt egy festői korszaka, amikor megszokott hétköznapi élethelyzeteket festett. Festményein ugyanúgy jelen van az úszómedence, a kert, a konyha, a szobabelső, és bennük az ember, akárcsak Gábor festményein. (David Hockney az utóbbi időben azonban nagyméretű, színektől tobzódó tájképeivel hívta fel magára a figyelmet.) Király Gábor képeinek jelentéstartalma nem változott az elmúlt nyolc évben. A szereplők ugyanazok: a szomorúság, a bánat mindig kiolvasható festményeiből, mégis változatosak, hiszen Gábor rendelkezik azzal a plasztikai intelligenciával, ami lehetővé teszi ezt. Mintha egy lélegzetvétellel festette volna őket. Portréi nem jellemábrázolások, festményeinek állandó szereplői úgy általában az emberek, bennük nem ismerhetők fel valós szereplők. Egy életérzés közvetítői, amit nemcsak a forma - eltorzult arcmimika -, hanem a melankolikus színvilága is alátámaszt. SMS című festményén a kutya csak egy (folytatás a 97. oldalon) 80
