Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Darvasi László: Boszorkányok (Szeged, 1728)
olyan csatákat, amit mások fegyverekkel, karddal és lándzsával tesznek, s ha nem is győzök, de nem is pusztítanak el. Azt képzeltem, hogy megment a szó. Azt képzeltem, én mentem meg őt, rejtem, ha kell, mint a friss hajtást, gondozom, ha kell, mint újszülöttet, támolygó borjút, mint csibét, apró halat. Azt képzeltem, ő gondoz engem, mint a lélegzet. Hagyd már ezt, te bolond!, szól rám Barbara. Most is csak fecsegsz a semmibe! És akkor azt mondom, a vörös. Egy nevet mondok csak. Róth! Barbarára kapom a tekintetemet, ő nem szól, nyilván attól tart, hogy visszakerül. Vagy megsértődött. De nekem aztán mindegy. Róth, köpöm el a nevet újra. Meg kell találnom, rá kell vennem arra, hogy Júliust és Johannát visszaadja nekem. Hogy miféle árat fizetek ezért, fogalmam sincsen, nem is érdekel. Megszédülök, amikor továbblépek. Ordítanak, boldogan ordít a nép. Róth!, ordítok velük. Róth! Bezzeg az én nevemet soha nem mondta ilyen szépen, duzzog még Barbara, aztán nem locsog többé, kussol, ahogy megszakadt köpenyegem zsebébe rejtem. 57
