Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Darvasi László: Boszorkányok (Szeged, 1728)
lefogyott, szürke Tiszát. Néhány papirosom a földön hever, megszakadt könyviedéi remeg a közeli bokron. Fekete lepkék körülöttem, száll, kavarog a pernye. Menekülj, Taligás, kezd sikongatni Barbara, hordd el az irhádat! Szaladj, menekíts el engem innen! Vigyél vissza a Gutpater Gasséba, vigyél haza, vigyél a drága otthonomba, ahol nekem jó, ahol én biztonságban vagyok! Mi lett Johannával, és mi lett Júliussal?, kérdezem. Elégtek ők is, nincsenek már. És mind boldog volt, aki látta őket halni, elégni, pernyévé válni. Por és Hamu, Taligás. Azzá lettek. Pernyeként táncolt aztán az a lány, Taligás. Szürke kis szárnyak röpködtek a víz felett. Az emberek táncoló arcára ragadtak! Igyekszem nyugodt maradni. Mondd el, hogy történt, Barbara. Nem beszélek már neked többet Taligás, duzzogja. Az üveget, amiben az almaarcú van, a fejem fölé emelem. Jól van, jól van, sziszegi, elmondom. Azért még forgatok rajta vagy kettőt. Iszonyatosan fáj a fejem. Nem is látok rendesen. O meg beszélni kezd. Az úgy volt, te Taligás, hogy amikor idáig elértünk, amikor idáig toltad, amikor idáig zötyögtetted a taligádat nagy nyögések, káromlások és istentelenségek közepette, a Teremtőt sokféleképpen, nyájasan vagy haraggal a bűnös nyelvedre véve, az ábrázatod izzadságát folyvást törölgetve, köpködve és harákolva, mit ne mondjak, egyszer még vizeltél is, megálltál az utolsó halászház után, hol hálók és varsák voltak kiaggatva karókra és faágakra, meg egy tört orrú fél ladik is hevert ott, aztán tovább döcögtünk, már egészen közel voltunk ehhez a helyhez, ehhez a széllelbélelt, rozoga kalyibához, és akkor a homlokodra csaptál, de akkorát, hogy szinte nekem is fájt, és kiáltoztál, mintha méreg fogott volna el, hogy pontosan tudod, hol vannak ők, hol fogják Júliust és a lányt, hol őrzik őket, mint valami fő ajándékokat. Mert majd ők lesznek a látványosság! A táncoló lány és a buta bolond, az ő elégésük lesz a nap csúcspontja. Halleluja, összes szentek! Futni kezdtél, mint akit kergetnek. Hogy ugrándoztak, hogy dobálták magukat a könyvek meg a papirosok. Egyszer én is a földre estem, te ostoba Taligás. Csaknem a gaz között hagytál! És amikor ideértünk, ehhez a kalyibához, éppen két vénasz- szonyt rángattak a máglyák irányába a poroszlók. De azok ketten itt voltak. És tényleg itt voltak. Július és a táncos szuka őrizetlenül maradt. Te beszaladtál a hodályba, kérlelni kezdted őket, hogy késlekedés nélkül tartsanak veled. Úgy értem, velünk! Kövessenek! Megmented őket. Életükért mindenképpen felelsz. Még verset is dadogtál. Na, na, na, Barbara, verset?! Hát persze, valami olyasmit, hogy az embernél nincsen csodálatosabb. Mert szánt, magokat szór a földbe, aztán meg arat. Meg úgy beszél, mint a szél. Várost épít, tornyokat, ólakat, bitófákat. Törvénnyel kormányoz. És hogy nincsen hazája annak, aki megelégszik a csúnyával. Ilyeneket mondtál, Taligás, és közben pukkadozott kifelé a hab a szádból. Mindhiába dadogtál. Azok ketten vonakodtak, nem akartak veled közösködni. Mint akik beletörődtek a sorsukba. Július erősen szorította Johanna kezét, és boldog, bolond vigyor terült az ábrázatán. Mint aki azt válaszolja, neki jó, ha 55
