Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - Darvasi László: Boszorkányok (Szeged, 1728)

Darvasi László

Boszorkányok

Szeged, 1728

A nyelvem a mandulámra csúszott, amikor megütöttek. Akkor pedig hamarosan megfulladok. Nem tudom, hol a csodában voltak idáig, de most visszatértek, méghozzá milyen látványosan, szinte fölvonulást tartottak, körbetáncoltak, egészen közelről lihegtek rám, aztán hátráltak, elnyelte őket a parti zöld, majd az egyikük kicsörtetett a bozótosból, és ahogy odaért hozzám, öklével az arcomba sújtott. Reccsent a csont, elöntött a forróság. Mintha óriási vizek háborogtak volna a közelben, csattogtak és összeverődtek a vízfalak, hullám hullámra csapott.

Hallottam a tömeget, hogyan daloltatja a gyűlölet.

Édes és keserű az égett hús szaga, hallottam a jajveszékelést, a kántálást, az imákat.

Olyan ismerős volt minden, hogy mosolyognom kellett. Azt hiszem, belehánytam a taligámba. A taligám üres. Most már azt hányok bele, amit akarok. Üres a taligám, mindent kiborogattak belőle, az utolsó papírdarabot, az utolsó lapot is. Egy-két foszlány, szakadt könyvfedél ragad még a fa belső falához, mintha oda- ragasztgattam volna őket. Kisilabizálhatok néhány nevet. Persze, tudom, mire kellett nekik a sok semmiség, Ovidius, Villon, Szapphó nyomatai vagy Hadlaub verse, Luther Asztali beszélgetése, a pápáról karcolt ínyencsége.

Koldusok vagyunk, ez az igazság, hát persze.

Ha képes vagyok hányni, akkor mégsem nyeltem le a nyelvemet. Viszont megint el fogok ájulni, nyomja testemet lefelé az ég, magához húz a föld. Vagy a halálom közeleg, ő lépdel egyre közelebb, egyre barátságosabb az érzés, hogy a semmi vesz ölbe. Elájulok vagy megfulladok, de még arcok keringenek elém, itt imbolyognak előttem. Wolzbein, Róth meg Guld ábrázata keringőzik a lázamban, milyen csinos kis látomások, hogy vacogok tőlük. Milyen közhelyes, hogy így térdelek, szétvert arccal, sajgó, megropogtatott gerinccel. Hogy éppen ők térnének vissza. Valami rettenetesen nyomja az oldalamat, kitapogatom. És megörülök, hálát érzek, hogy így sajog az oldalam. Paulina kérdez valamit, nem hallom a hangját, de a szája mozgását látom, olvasok róla. Jól van, válaszolok neki, mire rémülten a szája elé kapja a tenyerét, sápadt lesz, mint a romlott tej. Aztán már nem látom. Vajon mit mondtam neki. A közelben már lobognak a máglyák, ez biztos. Lobognak a máglyák, hányok.- regényrészlet 53