Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Smid Bernadett: Eleven emlékek (Kothencz Kelemen szerk.: Határjelek és hagyásfák)
A tanyaélmény idővel a táj élményévé tágult, és az ünnepelt a magyar néprajz egyik meghatározó tele- pülésnéprajz-kutatója lett. Neve összefonódott a Kalocsai Sárközzel, a Duna-Tisza közével, a Bácskával. Kezdetektől fogva a táj népességének dinamikája, változása érdekelte, és a tájban magának helyet alkotó ember teljes tudása, életmódja, szokásai, vallása, és mindezek érvényességi horizontja. Ezek a témák munkáiban egymástól elválaszthatatlan módon jelennek meg. Budapesti egyetemista évei alatt megismerkedett a Tálasi István-féle történeti iskola módszerével, és Voigt Vilmos óráit is látogatta, aki a kötetben a hajósi népélet elevenségéről mesélő lelkes, kedves tanítványról maga is megemlékezik. Alighogy a fiatal Bárth János a fővárosban kézbe vette történész-néprajzi diplomáját, szűk huszonhat esztendejével Kalocsán ő lett Magyarország legfiatalabb múzeumigazgatója. Húsz év múlva, 1990-ben Kecskemétre költözött, ahol leginkább megyei múzeumigazgatóként tevékenykedett. A sokasodó muzeológiai feladatok mellett a tájjal, az emberekkel való kapcsolata mindvégig eleven maradt. A hetvenedik születésnapjára készült kötetben a muzeológusi időszakról több személyes élményt oszt meg az olvasókkal Laczkó János, Kürti László. Az ezredfordulón végzett szakmai munka egy speciális részterületéről pedig Gráfik Imre számol be. A kollégák Bárth János településnéprajzi és -történeti eredményeihez is csatlakoznak a kötet tanulmányaiban: a népszigetek kérdéséről, a népi kultúra táji tagolódásáról Borsos Balázs, a város-tanya dinamikus átalakulásáról Csatári Bálint földrajztudós, a mezővárosok sajátos jogi-gazdasági helyzetéről Novák László Ferenc, a hajdani Marosszék legfiatalabb településének fejlődéséről Pál-Antal Sándor, a városi kisközösségeket képviselő tizedesekről, fertálymesterekről Petercsák Tivadar számol be, az extenzív állattartással Juhász Antal foglalkozik a kötetben. Utóbbi szerző egy 1968-ban gyűjtött anyagát rendezi tanulmány formájába, közös 1971-72-es határjárásaikra emlékezve. Bárth János 1974-ben megalkotta a „táji kontinuitás" fogalmát, ehhez a fogalmi hálóhoz kapcsolódik Fehér Zoltán tanulmánya, amely az 1770 és 1830 között eltelt hatvan év migrációját vizsgálja a bátyai anyakönyvek segítségével. A két Sárköz közötti népességmozgással a kötetben Balázs Kovács Sándor tanulmánya foglalkozik. A nyolcvanas években a Kalocsai Érseki Levéltári kutatásai a Dél-Bácska megosztott településtípusai felé vezettek Bárth János életében. A közös táj, a közös érdeklődés tapintható ki olyan szerzők tanulmányaiból, mint Beszédes Valéria, Silling Léda, Silling István vagy Klamár Zoltán. A kiskunhalasi Szakái Aurél a szégyenkő és a pellengér történetével, a normaszegők közösségi büntetésének módozataival foglalkozik tanulmányában. Bárth János már az 1970-es években járt Erdélyben, és az elkövetkezendő két évtized egyre elmélyülő megfigyelései odáig vezettek, hogy a Székelyföld (Udvarhelyszék, Csíkszék) kutatása a kilencvenes évektől fogva munkásságának másik meghatározó eleme lett. Sorakoztak előtte az újabbnál újabb témák. Szőcsné Gazda Enikő idézi írásában, hogy a magyar néprajzban talán egyedül Bárth János publikált jelentős tanulmányt a közkutak használati rendjéről, amihez szervesen kapcsolódik az idézett szerző kötetbeli írása. Egyébiránt az ünnepelt kutató településnéprajzi, a szórványtelepülések népesedéstörténete iránti érdeklődést ezen a tájon is kiegészítette a szakrális néprajz művelése. Itt több olyan témába kezdett, amely esetében már csak a történelem alakulása miatt sem támaszkodhatott helyi kutatási előzményre. A kitartó terepmunka meghozta eredményét, és Bárth János olyan írásbeli és levéltári forrásokat kezdett feltárni, amelyekhez őelőtte senki nem nyúlt. Az erdélyi utakról rendszerint néhány ezer oldalnyi fénymásolatköteggel tért vissza, ugyanis a korrektség jegyében, ideális esetben eredeti példányokat sehonnan nem hozott el. Úgy képzelem, hogy inkább ő maga vitt egy kisebb hűtőláda-méretű fénymásolót a terepre, hogy az archiválási feladatoknak mihamarabb, még helyben eleget tegyen. Romsics Imre az 1990-es években járt többször Bárth Jánossal Erdélyben. Első közös székely varsági útjukra emlékezve több történetet felidéz a kötetben az ünnepekről, aki szervezte és vezette az ottani kutatást. Hiába okozott fejtörést a hangfelvételek, filmtekercsek áthozatala a vámon, a gyűjtések jó hangulatban és nagy intenzitással zajlottak. Székelyné Körösi Ilona szintén meghatározó élményként emlegeti azokat az időket, amikor a Katona József Múzeum és a megyei múzeum munkatársai az ünnepelttel közösen indultak el az általa vezetett székelyvarsági gyűjtőutakra. O maga az asszonysors, asszonyszerep témáját idézi a havasaljai táj adta gazdálkodási rendből kiindulva. A megszaporodó gyűjtőutak meghozták eredményüket, idővel Bárth János Erdély kutatói közé is végérvényesen beírta a nevét. Kutatási területe időközben kibővült egy Nagyenyed környéki falucsoporttal, ahol román-magyar kutatócsoportot irányított, és amelynek kiemelt települése Magyarlapád lett. A kilencvenes években a terepmunkát erdélyi levéltári kutatások sora követte állami, egyházi levéltárakban és plébániai irattárakban. A populáris írásbeliség legszemélyesebb szférájába is bepillantást nyert, csíkszentgyörgyi és csíkbánfalvi családi levelesládák forrásait nyitotta meg és ismertette meg az olvasóközönséggel. Ennek a kitartó, állhatatos munkának az eredménye Kosa Lászlót idézve a következő lett: „1998 és 2013 között [...] [Bárth János] 15 önálló erdélyi kiadványt publikált, ebből 2004-ig hatot. Egyedüli szerzője 8-nak, társszerzője vagy szerkesztője 7-nek." Ez már önmagában nézve is páratlan teljesítmény. Ezek között egyaránt 110
