Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Pécsi Györgyi: Formaváltás, új identitás (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában)
között, de - visszautalva a vers előző részére - az egyszerű magyarok, románok, arabok embersége és az amerikai álságokban kábuló „kicsi ember" megnyomorítottsága között is. A vers első részének személyes magánya, hontalansága a menedéknek, oltalomnak remélt Amerikából való legteljesebb kiábrándulássá szélesedik: az „amerikai álom" nem több, mint talmi csillogással eltakart lelki, érzelmi sivárság, kiüresedettség. Itt következik a vers érzelmileg legmegrendültebb, legszemélyesebb része, kínzó szembesülés a teljes hontalansággal: „Fáj az otthon, ki megtagadott. / Fáj az otthon, a megtagadott. / Halál elől meghalásba menekül, aki él - I út-e az út, mely nincsen?" Fölismeri, hogy légüres térbe került, emigrációjával elfogytak számára az utak: valóságos hazájától elszakadt, az újhoz nincs köze, emberi közösség nélkül pedig nemcsak a műteremtés, az élet is értelmét veszti. A szentenciaszerű bölcselet tovább mélyíti a megrendülést: „Akit sorsa meg akar tartani: / síriglan-reményben ég el. / Akit sorsa el akar veszteni, / megveri tehetetlenséggel." Emberként idegen hontalan, megalázkodás, apró talmi boldogságpillanatokban lehet a része. A lelki válság mélypontján az emlékezetből még egyszer feltörő Marinka, Margitka ballada gyönyörű parafrázisa is a végzetre, a szépség, a szerelem, az élet pusztulására, a borzalmas halálra figyelmeztet - egyben fájdalmas búcsú a szülőföldtől, leszámolás a szülőföld-, hazaillúzióval. Semmi nem köti a világhoz, elszigeteltsége, magánya teljes, s mert talán a koporsóját sem kíséri senki, halála előtt számvetést készít, igazi bartóki és igazi (ekkori) szilágyidomokosi számvetést. Nem az Arany János-i kétely gyötri a zeneköltőt, hanem az alkotás eredményessége, az alkotói lét hasznossága: „megértik-e, mennyire megérte / kimondani az óriás keserűséget úgy, / hogy a legtörpébb is értse?!" A művész minden kérdésére, kételyére művekkel válaszol, ezért az ismét föltörő táncszó már a megalkuvást nem tűrő, többszólamú, végtelent megcélzó, nyitott jövőképű műteremtés energiáját mozgósítja: „Fából faragott fájdalom, / kőbe kalapált gyűlölet, / allegro-barbaro-jelen, / polifon álom, ó, jövő". A lélek „pokoljárásából" immáron a legteljesebb alkotói szabadságba jutott: túllép a hazavesztés fájdalmán, az amerikai idegenségen, közvetlenül a lét alapjaihoz hajol - egy másik moldvai ballada egyetlen sora szövődik versbe: „Basa Pestát megölték." Nem a ballada története képezi a szövegegység súlypontját, hanem az egyetemes törvény fölismerése: a műalkotás a világ őselemeiből képződik meg: „tűz-víz-föld-ég", „fű-füst-zöld-kék". A parasztzene, a népballada valóban csak „tiszta forrás" - Bartók zeneműveiben ez, a „népnyelvi nyersanyag" pedig a költészetben lényegül át a legmagasabb rendű művészetté. A költemény második részének zárása hangsúlyosan jelölt hódolat Bartók nagysága előtt: „(dúdol a mélybarna szemű — / itt csak Mr. Bartók / amerikaiak közt egy európai / a felhőkarcolók közt az elemek rokona.)" Szilágyi a '72-es változatban kiugrasztja a szöveget, zárójelbe téve emeli meg tiszteletadását: fölfüggeszti a csúszkáló alanyú versbeszédet, a József Attila Thomas Mann üdvözlésére írt versére tett utalással pedig („Fehérek közt egy európai") Bartókot a világ legjelentősebb alkotói rangján ismeri el. A vers harmadik, zárójeles szövegegységet követő részében Szilágyi Domokos egymásba írja Bartók és a maga bartókiból levezetett ars poeticáját és esztétikáját. Gyötrelmesen, „jajszóval sulykolt idegek"-kel, a mindenkori halállal versenyt futva születik az alkotás, kezdődik a harmadik rész, de előbb még reflektál a mindennapi életre: „Van-e jogod elítélni / - hisz benne s belőle is élsz -la jelent, / mert kínjában kérész éltű . fogalmakat teremt?" - Válasza: „Aki alkot, visszafelé nem tud lépni - / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ. "Az értéket teremtő alkotó az emberi létezés törvénye szerint magányos, s hogy szülőhazájában, vagy idegenben él-e, a maga köznapiságában nem érdekes, tulajdonképpen közömbös. Ez a közömbösség azonban nem az otthontalanság fájdalmas, sérelmes tudomásulvétele, hanem az élet- és a léttörvény elfogadó belátása - a hangsúly az abszolúton van: eljutott a „végtelen partjára", lehetőségeinek végső határára. Előrefutásával pedig a 74
