Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Gion Nándor - Vicsek Károly: Keressünk egy jobb hajót!
A Fiú és Rea a kertből látják, hogy nyílik a bejárati kiskapu. Lehasalnak a fűben, Reá belekapaszkodik a Fiú karjába. A kéményseprő bejön az udvarba, a kerékpárt a falhoz támasztja, gyanakodva nézelődik a kert felé. Kormos, fekete, csak a szeme fehérje világít. Aztán bemegy a házba, bezárja maga után az ajtót. Alkonyodik már, az egyik ablak mögött felgyullad a villany. A gyerekek még mindig a fűben lapítanak. Reá szorítja a Fiú karját. A kivilágított ablak mögül neszezés, edénycsörömpölés hallatszik. Fiú: Félsz? Reá: Nem félek. Fiú: Akkor mi a fenének szorítod a karomat? Lenyúzod a bőrt róla. Reá megsimogatja a Fiú karját. Reá: Ne haragudj. Nem akartam, hogy fájjon. Fiú: Nem haragszom. No, megnézzük? Reá: Nézzük meg! Lassan lopakodnak a ház felé. Odamennek, és benéznek a kivilágított ablakon. A kéményseprő a konyhában ül az asztal mellett, feketén, komoran, két kezét azonban már megmosta, keze feje szinte fehéren világít. Fehér tej van előtte egy csészében, néha kortyol belőle, fehér kenyeret szeletel és fehér szalonnát eszik. Az arca nézhetetlenül szomorú, sőt határozottan rémültnek látszik. A gyerekek kimeredt szemmel figyelik. A kéményseprő ijedt, üres tekintettel eszik. Rea a Fiúba kapaszkodik ismét. Suttog. Reá: Félek. A Fiú elhúzza Reát az ablaktól. Visszaosonnak a kertbe, aztán kimennek az utcára, és futni kezdenek. A folyó mellé, a hajóhoz érnek, lihegve leülnek. Fiú: Igazad volt. A kezét mosta meg először. 21
