Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Kontra Ferenc: Szirmok tükörképe
a saját fiáról van szó. Különben is, hogy jövök én ahhoz, hogy a párttitkár lányához mérjem magam, és a képzeletbeli ítélőszék előtt egyszeriben úgy álltunk egymás mellett, mint akik ugyanazt a jussot követelik maguknak, a vitát eleve a befolyásolás szándékával szivárogtatták így ki maguk a kollégák; a közvélemény döntött úgy, ha már választani kell, akkor mégiscsak inkább a lányt támogatnák, nem pedig egy különc művészgyereket. Most nézett először a szemembe: Te talán nem érezted ezt a feszültséget. Engem a párt szemmel tartott, gyanúba keveredtem, a szubjektivitás gyanújába, ami mindennél komolyabb érv volt, az állásom forgott kockán. És döntött, nem egy szomorú esős napon, amikor a természet sugallja az események kimenetelét, komorságával rávetül a történtekre, ahogyan a dudorász- ható dalokban, nem, ez napsütötte, vidám giccsnek indult, az ablakból ráláttunk a szomszéd kertjében a piros cseresznyére. Azt a kompromisszumos megoldást választotta, hogy most bizonyít: látjátok, kartársak és kartársnők, igazságosságom megkérdőjelezhetetlen, a saját fiamnak sem adok jobb jegyet, mint ahogyan senki másnak az osztályban, tehát elfogultsággal senki sem vádolhat a jövőben, így tehát a kétségtelenül bölcs meggondolás értelmében a párttitkár leányának az osztályzatát sem emelhetem négyesre, mert én egy elvhű, szigorú pedagógus vagyok, és nem hagyom, hogy a magamról kialakított képet bármi megzavarja! Ha elmondtad volna, nem hordom magamban ennyi ideig a kérdést, talán még meg is értem, hiszen nem volt létfontosságú számomra az a jegy, mondtam neki, de elnézett hirtelen a túlsó partra, ahol már minden szörnyűség megtörtént, és nem marad más hátra, mint hogy túllépjen ezen. Amit erőszakkal és hirtelen változtatnak meg, az mindig fájdalmasabb, lélektani következményei búvópatakként ágaznak szét a tudattalanban. Sokszor beszéltünk a családban az országhatárok változásáról, de most, hogy szó szerint is a bőrünkön éreztük, belebetegedtünk, beleöregedtünk a háborúba, aztán abba, hogy folyton egy idegen országba kellett hazamenni. Enyhe kifejezés erre a csalódás, mert semmi sem ott folytatódott, ahol vége szakadt, a megújulás pedig soha nem nekünk kedvezett. Távolabb kerültünk egymástól, mint valaha, a szónak a lehető legnyomasztóbb értelmében, egyetlen családnak sem tesz jót, ha két országba szakad, az újfajta béke egyik felének sem hozott megnyugvást, inkább további feszültségeket; látványként változatlannak tűnt a hegy, és a part is ugyanúgy szakadt, mint amikor apám gyerekkorában felrobbantotta az orosz kézigránátot, külsőre nem változott semmi, a folyó ugyanott kanyarodott, az ereszkedő házai még elhagyatottabbak lettek, némelyik régen kidőlt a sorból, és az égen felettünk lebegtek az esőfelhők piszkos paplanjai. Az emberek lelkében végképp szétköltözött a korábbi összetartozás. Mintha átok ült volna rajtunk, hogy az apáknak és fiúknak ezt meg kell élniük, ahogy a nagyapámnak is, amikor hazatérőben a hadifogságból közölték vele, hogy egy sosemvolt királyságba megy haza. Azt a keserű mondatot ismételgette élete végén, hogy „egyetlen ember sem élt annyi országban, mint én, pedig nem is mentem sehova"; és most apámat viszem haza félholtan, miközben nekem már semmit sem jelent ez a szó, ebből a szóból hiányoztak az őseim, ebből a szóból hiányozni fognak az én 61
