Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - A 80 ÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Takács Melinda: Eva Liszina: Egy darab kenyér (Egy csuvas novella magyarra fordításának tapasztalatai)
Szeretné megválaszolni a kérdésemet, de ahelyett, hogy megszólalna, az arca önkéntelen, heves rángatózásba kezd. Az egész testemen végigfut a borzongás, ijedten hőkölök hátra. Riadalmamat látva a bácsi maga is összezavarodik. Hörgő hangját visszafojtandó, egyik kezével igyekszik eltakarni a száját, másik kezével az előttünk levő ajtó felé mutat. Elfordulunk tőle, és mi is lekuporodunk a földre. A szemem előtt egy hordó méretűre dagadt, irhába bugyolált láb. Felkapom a fejem: közvetlenül mellettem a pádon egy néni ül. Egyik lábával a földre támaszkodik, a másikat kinyújtva pihenteti egy széken. Szeretne hozzám szólni, de valahol épp egy nevet kiáltanak: valakit a rendelőbe hívnak. Mindannyian elhallgatunk, és feszülten figyelünk. A bácsi, akitől az előbb megijedtem, teljes testében rázkódva elindul a szoba irányába. Az ajtókilincset azonban sehogy sem tudja megfogni: csonka kézfeje le-lecsúszik róla. Végül valaki belülről kinyitja az ajtót és beengedi.- Mi a baja a bácsinak? - kérdezem a mellettem ülő nénitől.-Jaj, gyermekem... Háborús sérülés...- És a te lábaddal mi történt? - faggatózom tovább. A néni a lábát dörzsölgeti.- Kinn, a mezőn sérültem meg. Késő estig kaszáltunk, a sötétben véletlenül megvágtam a lábam.- Akkor téged könnyen rokkanttá fognak nyilvánítani. Az én nővérem keze- lába ép, csak a feje zavaros - magyarázom pironkodva a helyzetünket. Béniről hirtelen tompa puffanás, majd hosszas jajgatás, hörgés hallatszik. A szobából egy fehér köpenyes nő szalad ki, majd egy kis üvegcsével a kezében siet vissza. A magas bácsit nem sokkal később kivezetik a rendelőből: a feje búbjáig úszik a verejtékben, nedves haja csomókban tapad a homlokához, halántékán kidagadnak az erek. A rendelőbe sorban mennek be az emberek. Szinte mindegyikük életerős férfi - kéz vagy láb nélkül. Anyám szavai jutnak eszembe: „Bárcsak apád, ha kéz nélkül is, ha láb nélkül is, de hazajött volna..." És itt, e szavakra emlékezve a szobába ki-be járkáló vak, nyomorék emberek mindegyikét a saját édesapámnak kezdem érezni... Valaki megsimogatja a vállamat.- Ne sírj, gyermekem, ne sírj. Szörnyű lehet minket nézni. De ne félj, a lelkünk egészséges... A szomszédom próbál így csitítgatni. A bácsi egy kis kocsira szíjazva ül, térd felett levágott lábának csonkjai elnyűtt nadrágjának üres száraival vannak körbetekerve. A legijesztőbb azonban a karja. Rövid, eltorzult törzséhez képest aránytalanul hosszú, tenyere pedig - mintha csak egy ember talpát látnám - lapos, bőrét keményre cserzette az állandó erőfeszítés. Gyengéd hangon szól hozzánk:- Meglátjátok, hamarosan hazamehettek. Most én következem, de utánam már ti fogtok bemenni. A neveteket felírtátok-e? 142
