Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 11. szám - 225 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF - Orosz László: Két filmes vallomás (Katona József nyomában; Kettőség az életemben)

Tiborra, akit meg az érettségi előtti két évben tanítottam, és aki, azt hiszem, manapság a legkitűnőbb magyar közgazdászok közé tartozik. Nyilván nem azért, mert tőlem irodalmi indíttatást kapott, de talán azért is. Nemrégiben járt nálam Svájcból egy mérnök-föltaláló. Elmondta, hogy neki a döntő lökést afelé, hogy valamit produkáljon, az adta, hogy valamikor negyedikes korában egy dolgozatát megdicsértem. Azt találtam neki mondani, hogy „látom, neked mindig vannak eredeti ötleteid". És ettől a megjegyzéstől rájött arra, hogy lehetnek a fizikában is eredeti ötletei. Mint kiderült, voltak is.

Nagyon szívesen emlékszem a kollégáimra, akikkel együtt dolgoztam a Katona-gimnáziumban. Gyenes Tiborral például. Egy ideig Iványosi-Szabó Tiborral is munkatársak voltunk, aki aztán elkerült a levéltárba. Vagy például a tanítványom volt Bajtai Mária. Vele aztán az elmúlt években különösen szoros kapcsolatban voltunk, mert amikor 1991-ben megalakult az Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozata, rám lőcsölték az elnökséget. Egy kikötésem volt: csak akkor vállalom, ha Bajtai Mária lesz a titkár.

A család mindig biztos háttér volt mögöttem, a nehéz időkben is. Biztosította számomra a lehetőséget arra, hogy nyugodtan dolgozhassam. Nagyon sokat segített rajtunk, mert a feleségem is tanár, hogy édesanyám, apám korai halála óta, tehát tulajdonképpen csaknem házasságkötésünk óta, velünk élt. A két gyerekünk talán jobban kötődött a nagyanyjukhoz, mint a szüleikhez, és ez nem véletlen. Különösen a fiam, István. Belőle, aki gimnazista korában még inkább versmondó volt, grafikus lett. Tulajdonképpen három dolgot művel. Egyedi grafikákat készít, azután alkalmazott grafikával foglalkozik, tehát plakátokat rajzol, és rajzfilmeket, animációs filmeket készít. Ezek közül talán a legnagyobb siker az „Ah, Amerika" című film volt, amellyel több díjat is sikerült szereznie. A lányom, Andrea is pályázott az Iparművészeti Főiskolára, de már az első selejtezőn sem jutott túl, pedig jó rajzkészsége van. O aztán elvégezte a szegedi főiskolán a magyar-orosz szakot. Egy darabig tanított Szegeden a gyakorló iskolában, főként oroszt, de kiábrándult a tanításból. Megkérdezte tőlem: Hogy lehet olyan tárgyat tanítani, amelyet senki nem akar tanulni? Ez már a nyolcvanas évek második fele volt, tényleg senki nem akarta tanulni az oroszt. Haza került Kecskemétre, a Pannónia Rajzfilmstúdióban helyezkedett el. Ott kiderült, hogy azért tud rajzolni! Jelenleg Stuttgartban él, festőművész férjével együtt. Náluk is van két gyerek, ők még picik. A nagyobbik ötéves múlt, a kisebbik kétéves múlt. Ott a nagyobbik a lány, a kisebbik a fiú. Fiaméknál a nagyobbik a fiú, a kisebbik a lány. Úgyhogy abban a szerencsés, kiegyensúlyozott helyzetben vagyunk, hogy van egy fiunk meg egy lányunk, van két fiú- és két leányunokánk.

Az a Kecskemét, amelyet én 1935-ben, akkori első gimnazistaként megismertem, már nincsen. De már az sincs, amelyet fiatal tanár koromban megismertem. Nem tudok igazán örülni annak, hogy Kecskemét azóta modern nagyvárossá vált. Én sokkal inkább kötődtem a régi, szegényesebb mezővároshoz, mint ehhez a mostanihoz. Ami talán megbocsátható egy idős embernek, aki fiatal kora emlékeit keresi, azokat szeretné látni. Nagyon sokat gondoltam tanári pályám során Illyés Gyulának egy, még a harmincas években írt versére, amelynek a címe: Haza a magasban. így kezdődik:

111