Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - 225 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF - Beke József: Tiszteletkörök a Bánk bán körül
indulattal. Arany számára nem zavaróak a szövegben lévő régies, népies, sőt tájnyelvi kifejezések, hiszen történeti tárgyú elbeszélő műveiben maga is ezekkel érzékelteti - ám Katonánál sokkal mérsékeltebben, finomabb érzékkel - az elmúlt kor nyelvi hangulatát. Ez neki alapelve. Emlékezzünk Arany Tetemre hívás című versének arra a sorára, amelyben előfordul az állít igének ez a régies változata: „Állata őrzeni négy alabárdost". Annak idején valaki levélben kért felvilágosítást a költőtől a vers bizonyos szavainak értelméről. Arany válaszából idézem: „Állat régiesen éppen azt teszi, mint állít... s nem sajtóhiba. A régies tárgyat a régies nyelv emelni szokta." Mielőtt nemzeti drámánk nyelvének egyes kifejezéseit vizsgálnánk, vessünk pillantást a mű korabeli fogadtatására, mert éppen ez a sajátos, akkor még szokatlanul erőteljes, és ugyanakkor alighanem túlságosan is népi gyökerű kifejezésmód volt a Bánk bán kedvezőtlen fogadtatásának okozója. Az a fajta stílus, szóhasználat, amely majd 1847-ben - az olvasásra szánt - Toldi s vele Arany sikerét hozza, az 1820-ban, Katona drámájának megjelenésekor - főként színpadi mű szövegében - kevéssé volt elfogadható. Toldy Ferenc - akit „a magyar irodalomtörténet atyjá"-nak szoktak nevezni, - igen sommás véleményét így fogalmazta meg: „Katona Bánk bánja olva- satlan maradt rossz nyelve miatt." Kérdés, hogy Toldy mire gondolt, amikor a dráma „rossz nyelvé"-ről szólt, megállapítását ugyanis nem részletezte, csak így minősített: „a nyelv mind hibátlanság, mind csín tekintetében még korától is elmarad" (Toldy 1987. 263.). Toldy irodalmi és nyelvi értékrendjének fő mércéje Vörösmarty Mihály volt, akinek a honfoglalás korában játszódó Zalán futása című nagyszerű eposzában is, történelmi drámáiban is mindig a költő korának, a XIX. század elejének nyelvén szólalnak meg a szereplők. Ehhez mérve természetes, hogy a bíráló Katona drámájának nyelvhasználatában és főként helyesírásában olyan elmaradott állapotot látott, amelyben nem talált különösebb értéket. Akkor, amikor még nem volt egységes magyar helyesírás, vagyis mindenki úgy fogalmazott és írt, ahogyan éppen az a tanító vagy az az iskola kívánta, ahol ismereteit szerezte, akkor e tekintetben sokat számított az a közel évtized, amely Katona és Vörösmarty iskolázottságát elválasztotta. A Bánk bán szövege, írásmódja még a század második évtizedében rögzült, Toldy Ferenc négy évtized múlva írta meg véleményét, tehát nemcsak Vörösmarty, hanem Petőfi egész pályája és Arany költészete első felének ismeretében: jogosan láthatott tehát elmaradottságot. A kor másik jelentős irodalomtörténésze és kritikusa, Gyulai Pál - aki legelőször foglalkozott igazán Katona drámájának nyelvével - reálisabban ítélkezett: Katona „Maga teremtett magának nyelvet, mely nyelvtanilag nem szabatos ugyan, de az költőileg" (Gyulai 1956. 63.). Ez a „költőileg" kifejezés jól mutatja a párhuzamot Arany véleményével: „...annyi számítással - költeni". Lényegesebb ez, mint a „nyelvtanilag nem szabatos" kifejezés, hiszen a magyar helyesírás első szabályzata majd csak Katona halála után születik meg. Gyulai mércéje nem annyira Vörösmarty, inkább Arany és Petőfi. Egyébként is: abban a korszakban vagyunk, amikor a magyar nyelv máig legjelentősebb megújulása zajlik, a nyelvújítás kora, az a kor, amikor minden irodalmi szereplő, sőt szinte minden 57
