Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 11. szám - 225 ÉVE SZÜLETETT KATONA JÓZSEF - Fried István: „Nemzeti” dráma(?) – hatékony(?) intrikussal (Újraolvasva a Bánk bánt)

olvasók/színházlátogatók között fokozatosan épült ki, és amely a (kelet-közép- európai) nemzeti mozgalmak első fázisában jórészt általánosnak mondható: az önazonosság létesülésének folyamatában a nyelv jelentősége megnő, egy meghatározott közösség összefogásának és összetartozásának ismertetőjele, ilyeténképpen elhatárolódás más meghatározott közösségektől. Ugyanakkor a kulturalitás olyan megnyilatkozása, amelynek célja a szerencsésebb sorsúnak gondolt népek- kel/nemzetekkel való egyenjogúsodás (legalábbis kulturális téren). Amennyiben az irodalmi nyelv megteremtődésén már túljutott német irodalom- és kritikatörténetre vetünk egy futó pillantást, meghallhatjuk, hogy nem kizárólag August Wilhelm Schlegel sürgető szava hangzik föl, az ő és Ludwig Tieck fordításában kiadott Shakespeare-színművek a német nyelv drámára alkalmasságát igazolják, ugyancsak Tieck dicséri Schiller Wallensteinjében a Nationalgefühlt (1823-ban), Platen a színházat nemzeti intézményként tartja számon, s így többen követelik a német nemzeti drámát.8

Amikor Bárány ráismert a Bánk bánban egy nemzeti dráma lehetőségére, terjedelmes lektori véleményében ennek minéműségét ugyan nem részletezte, azonban az egyes alakok viszonyrendszerét olyanná kívánta alakíttatni, amelyből éppen a nemzeti drámai vonások erősödnek. Aztán az 1819-re befejezett második változat nem egyszerűen teljesítette Bárány óhajait, hanem úgy ment messze túl rajta, hogy „nemzeti dráma"-ként igyekezett megkerülni azokat a csapdákat, amelyek egy kultusz börtönébe zárhatják a színművet. S erre nemcsak a dramaturgiai tanulmány9 egy lényeges helye utal, mely szerint a „nemzeti dicsekedés" gátja a színvonalas drámairodalom kifejlődésének, hanem egyfelől a lovag- drámai-túlzott pátoszú elemek radikális csökkentése, ezzel együtt a lélektani megjelenítés súlyosabbá tétele, másfelől a „nemzeti" ekkor még nem túlságosan megszokott jelzős szerkezetbe illesztése, a „nemzeti gyűlölség" elítélése, bárkitől származzék is. Erre azért érdemes még visszatérni, mert egyrészt e téren Katona szembemegy korával; gondoljunk arra, hogy Kisfaludy Károly Stibor vajdájában is az idegen származásúak a negatív szereplők, másrészt, mivel a mi—ők „szerep- osztás"-ban ugyan általában a merániak kerülnek át a másik oldalra, de egyáltalában nem mindegy, ki és mi okból kárhoztatja jelenlétüket, konkrétabban: Tiborc és Petur álláspontja között nem árt különbséget tenni. S annyit hozzátéve: Bánk differenciált álláspontja, majd Endre ötödik felvonásbeli, önkritikaként elfogadható kijelentései nem mentik föl a felelősség alól azokat, akik részesei a mi—ők ilyetén alakulásának, lett légyen szó magyar vagy meráni ágensről.

Visszatérve a „nemzeti" jelölés tartalmához: korántsem azonos értelemben használatos különféle szerzőknél, akár egy szerző különféle műveiről szólva sem. Hiszen attól kezdve, hogy magyar (történelmi) tárgyú mű kapja ezt a jelzőt, egészen odáig, hogy magyar nyelven szólal meg a mű, eltérő árnyalatú jelentésekbe ütközünk. Bárány Boldizsár érzékeny elemzésében arra látszik rámutatni, hogy a Bánk bán első változatában mintegy szintetizálja szerzőjének

8 Azt. sz. jegyzetben i. m., I, 16.

9 Katona József: Mi az oka, hogy Magyar Országban a Játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? In: Uő: Versek, tanulmányok, egyéb írások. Kritikai kiadás, s. a. r. Orosz László, Bp., 2011, 71-73.

29