Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Bereznai Zsuzsanna: Mezővárosok monográfiája
megrajzolásakor számba veszi az ehhez kapcsolódó fontos építményeket is, így bemutatja a városkapuk történetéről fennmaradt adatokat és a kapuk működésének rendjét, a mindennapi életet szabályzó jogszokásokkal szemléltetve. A városkapuk fontos szervező és védelmi pontok voltak a városokban: megakadályozták az illetéktelen személyek bejutását, és szükség esetén a bentlakók kirekesztését. Például Kecskeméten 1737-ben Szíjgyártó Szilvási Miklós tizedesre a hanyag munkája miatt azt a büntetést szabta ki a városi tanács, hogy a városban tartózkodó rossz erkölcsű személyeket a hátán kellett kicipelnie a városból. (304. oldal) 1742-ben egy másik kecskeméti polgár, Filep Jakab ugyancsak kemény büntetésben részesült felesége elhagyásáért és azért, mert más asszonnyal összeállt, hogy az elszenvedett hatvan korbácsütés után egy Ziko Jakab nevű ember a hátán vitte ki a városból (304. oldal). Gábor Istvánná Tót Anna bordélyházat tartott, ezért 1754-ben büntetésképpen a házát földig rombolták, ráadásul kicsapták a városból. Ugyanezen esztendőben Bujdosó Panna, akit ugyancsak paráznaságon értek, enyhébb elbírálás alá esett, mivel viselős volt, így csak egy kolompot kötöttek a farára, és úgy tiltották ki a városból (304. oldal). A gazdálkodás fejezetben az állattartás és a földművelés történeti fejlődését olvashatjuk, ugyancsak bőségesen felvonultatott levéltári forrásanyaggal szemléltetve. A három város határában a XIX. században megjelent szélmalmokról is szemléletes képet kaphat az olvasó, amelyek közül már csak egy áll Kecskemét határában, nem az eredeti funkciójának megfelelően használva. A szerző a Három Városnak az Alföld agrárkultúrájában elfoglalt sajátos szerepét rendszerében ábrázolja és részletesen elemzi. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd a kötetlen, mezei kertes határhasználati rendszer jellegzetes képviselője. A levéltári források alapján mindez a legkorábban a XVI. században mutatható ki, ám a feltételezések szerint már korábban is létezhettek e mezei kertek. A mezei kertek eredetileg szabad foglalással kerülhettek a lakosság birtokába a város határának különböző részein, majd a XVI-XVII. században városadományként lehetett hozzájutni. E városok gazdálkodásában a középkortól kezdődően, egészen a XIX. század közepéig, az állattartás volt a legfontosabb tényező. A földrajzi adottságoknak megfelelően már a XIII-XIV. században virágzott az állattenyésztés e tájon, majd a török hódoltság idején, a pusztásodás következtében a tágas legelőterületeken a külterjes állattartás további jelentős mérteket öltött. A XVIII. században azonban már összeszűkült e legelők területe, és csupán Kecskemét homokos pusztáin virágzott tovább, a XIX. század közepéig. A növénytermesztés kapcsán a szőlő- és gyümölcstermesztés és a zöldségkultúra is kiemelkedett. Az alföldi mezővárosok között Kecskemét úttörő szerepet játszott a homoki szőlészet és borászat terén. Az árutermelő gyümölcstermesztés országos központjai között Kecskemét és Nagykőrös egyaránt fontos tényező volt. A mezővárosok jellegét alapvetően meghatározó kézműipar jelen esetben sem csak a helyi társadalom szükségleteit elégítette ki, hanem fontos szerepet játszott a közeli-távoli vidék kapcsolatrendszerében is. A szerző a mezővárosi lét további meghatározó elemét, a kereskedelmet ugyancsak életszerűen, a levéltári források gazdag felvezetésével tárja az olvasó elé. A Három Város szellemi műveltsége című fejezet bevezetőjében a szerző arról szól, hogy a mezővárosi hatalom megtestesítője az úri, a cívis, a vagyonos paraszti társadalom volt, akik elöl jártak a művelődésben, amely vallási keretek között valósulhatott meg. „Magukévá téve a Biblia tanításait, nemcsak mértéktartóan éltek, hanem életbölcsességükkel példát mutattak másoknak is, s ily módon az egész mezővárosi közösségre hatottak. A 18. századtól mind 110
