Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Fábián István: Az elvásott fény (Mohai V. Lajos: A Bátyám hazavitte a halált)

együtt töltött óráinak legszebbjei..." Ebben a közeledő, növekvő élességben fogalmazódik meg a kérdés, Mohai V. Lajos írásainak lélekkarcoló kérdése: „...vajon az élete vagy a halála foglalkoztat-e inkább?", és a visszahulló esős, lakatlan égen ott a válasz örökre megválaszolatlan.

„Mert ha képes lennék egyszer megírni Nagyanyám életét, akkor azt is meg kellene értenem, hogy tényleg »valamennyien halállal bűnhődünk azért, hogy megszülettünk«, ahogy Kosztolányi írta.

Ezt viszont nem akarom.

Nagyanyám halála óta már biztosan nem."

Ez a három mondat Mohai prózájának, esszéinek, verseinek - azt állítom, hogy életének - összefoglaló, folyamatos történése, lényege.

„Ha meghal bárki is, a józan észnek vége."

Az élet ki tudja, merre tartó idejét a halál szakaszolja. Oregapa, Nagyanya, utánuk a (Szégyenlős halott). Ahogy a kisebbik fiúk általában, Mohai is valamiféle szégyenkezéssel fejti föl az apjához kötő varratokat. De a céltalan idő mégiscsak folyamatos irányban halad: „Amikor kijártunk Nagyanyámmal a temetőbe, a kórház mellett vitt az út, ott mentünk, ott vezetett kézen fogva Öregapám sírjához." A kórház mellett, ahol az Apa haldoklik. Az apa, aki nem akart abba a mély kútba belelátni, mely fölé, főleg az írók, folyamatosan szeretnek odahajolni. Az apa, aki restellte félárvaságát, a sajnálkozó pillantásokat, a nincstelenséget, az apa, aki a múltja szorításából soha nem tudott kibújni. És akinek fiai a halálos ágy végében, a széken kucorogva, vagy a kórház udvarára menekülve, szemlesütve várták a halált, nehogy apjuk észrevegye tekintetükben múltjának értését, testi kínjainak pedig egyetlen lehetséges bevégződését. Elég egy majdnem véletlen mozdulat, ahogy a szerző bátyja ösztönös, a múltból beidegzett mozdulattal egy elgurult gesztenyébe rúg a kórházudvaron - A Bátyám hazavitte a halált félmondat még a lelkiismeret legmélyén készülődik -, és a kisebbik fiúgyermeki eltagadással, megkönnyebbüléssel számol be a kanizsai Dózsával közös évekről, egészen addig, míg tizenkilenc nap után - apja kínhalálának végén - föl nem áll arról a székről. „Szemlesütve gondolok most vissza azokra a végtelenbe vesző órákra" - mondja.

Bizonyosság pedig nincs, ami van, az csupán szomorúságunk előkészületeit végezni.

„Anyám halálára készülök."

Ezt a mondatot nem lehet leírni. Olvasom.

Október van megint, száraz, hideg szél, ritkásak már a fák. Ismét a haldoklót kísérő órák, napok: otthon az empire háttámlájú karosszékbe telepedve, a kórházi ágy mellett pedig kényelmetlenül kucorogva megint, vigyázva a lámpafény árnyékában rejtőző arcot. Mohai mintha most nagyobb teret engedne az életnek - némi időtől fosztva meg az amúgy is nemtörődöm halált. Hiszen most ér egybe Oregapja, Nagyanyja, Apja és a Báty ideje, különbözőségük és egybetartozásuk melankóliája. A Báty ismét kint, a kórház bejáratánál, a kisebbik fiú bent, a halálos ágynál, ahol „nem kellett erőltetett komolyságot színlelnem, mert a lét fölött érzett végtelen szomorúságért ott, végre egymagámban, senki másnak, mint neki lehettem hálás”. A hét hónap múlva bekövetkező újabb halál azonban - A Bátyám hazavitte a halált köteteim még sejtetlenül lapul a majdani irodalmi lehetetlenségek mélyén megszületésre várva - a lelkiismeret újabb, egyre támadóbb hullámait löki fel a mélyből (Szitál a sötét), „...hagytam vigasz nélkül elmenni, mert abban a hiszemben voltam, hogy békességben hajtja örök álomra a fejét. Tévedésemért nagy árat fizettem, és amíg csak élek, kiegyenlítetlen számlám lesz ezért a Bátyámmal."

Vannak Mohai V. Lajossal közös útjaink, az ő szövegeinek szövete ismerős táj számomra. Közös felettünk az üres, örökké bádogszínű Ég, a szüntelen szitáló esők, tudom, ahogy ő is, ősz és tél van mindig - csak engedmény a tavasz ígérete nyár -, s hogy az ígéretek sem válnak valóra feltétlenül. Bennem is dolgozik a kétség, hogy legönzetlenebb, legodaadóbb tetteimben vajon nem „magam miatt fohászkodom"? Az is közös tudásunk, hogy a halottmosdató lesz az a halott, akinek mosda- tását, öltöztetését nem vállalja senki, mert „néha nem vagyunk tudatában annak, hogy kinek mivel tartozunk".

Azt a hét hónapot nem ismerem. Olykor-olykor találkozva, ketten egyedül látogatva a frissen bon- tott-temetett sírt, bejárva a régről ismert útvonalat a háztól a temetőkertig, a gyermekkort végleg lezárva, magukra árvulva végérvényesen - de mindketten még a hamarosan bekövetkező újabb halál sej tétlenségével - élik a túlélők rutinná megélt idejét.

„Az út nem vezet sehová. Illetve talán mégis. Mi következünk."

„Ne feledd - szólt valahonnan árnyékból hozzám -, hogy az irodalomban nincs arra szabály, hogy miről lehet írni. Voltaképpen semmire nincsen szabály, és az élet bizonyos helyzeteiben sincsen."

111