Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kántor Lajos: A kilencvenéves Korunk történetéből

Névsorolvasásra (1967 januárjáig, illetve 2015 decemberéig) természetesen nem vállalkozom, egy-két-három kiemelést azért még megengedek magamnak. Például egy ilyen tanulmányét: A labdarúgó-szurkolók pszichológiájáról (O. Bogáthy Zoltán a szerzője). Két jegyzetet is említésre méltónak tartok. Veress Dániel „irodalomelméleti paradoxonokat" kezd közölni, az elsőt Regény és nagyvilág címmel. (A nála nem mindig jellemző mérték- tartás ezúttal érvényesült, kiegyensúlyozott, jó szöveg, Goethétől Faulknerig és Németh Lászlóig érkeznek utalásai.) Súlyában nem mérhető a Sepsiszentgyörgyről levelező Veress Daniéhoz, a Korunk-beli folytatást tekintve azonban jelentősebb a másik, az Aradi Józsefé; a későbbi években fontossá váló szerkesztőtárs, még aradi tanárként, kritikai megjegyzéseket fűz egy helybeli író-olvasó találkozóhoz (Utunk-közelből). Bevallom végül: jó érzéssel lapozom fel saját „köveimnek" első, bevezető darabját, amely a rovat élén egy budapesti nemzetközi költőtalálkozó apropóján Illyés Gyulát idézi („A költészet a megosztottság, a kirekesztettség, a meg nem értés állapotában van."), hozzá társítja a francia kritikus Roger Caillois szavait „a költészet packázásairól". A továbbiakban egy Hervay Gizella-verssor kerül a szöveg középpontjába: „Ne tűzd a hajadba cicomának!" Aztán egy Hervay- és a legújabb Kányádi-kötetre koncentrálva jegyzem meg, hogy cicoma sokféle van, barokkosán konzervatív vagy mindenáron avantgárd, ám a két erdélyi költő köteteinek jó része nem ékes efféle cicomákkal. Mind Kányádinál, mind Hervaynál a hétköznapok átpoetizálását tartom kiemelendőnek. Ma azt gondolom, ezen a felismerésemen nem kell változtatnom - ráerősítettek erre költészetük kiteljesedésével.

Három név nagyon hiányzik ebből a profilfaggató 1967-es számbavételből: Páskándi Gézáé, Bretter Gyurié és K. Jakab Antalé. Jakab Anti főlaptesti írásának címe: A dráma és a drámai. Ezzel elindított valamit a Korunkban - a korábbi problémafelvetés érdeme viszont a Páskándié -, az ügy önálló fejezetet érdemel.

Páskándi, K. Jakab, Bretter - és az abszurd

A „szocialista Románia" börtönéből szabadulása (1963) után, a hat évet jelentő ítélet letöltését követően Páskándi Géza nem csupán a bukaresti kényszerlakhelyet volt kénytelen tudomásul venni, hanem azt is, hogy saját nevén nem lehet jelen a sajtóban, még akkor sem, ha Tudor Arghezi vagy a szovjet Zabolockij versét fordítja magyarra. így aztán alá- íratlan könyvismertetésekkel, illetve 1964-ben Óvári Gézaként lesz a Korunk munkatársa, 1965 májusában azonban már elindíthatjuk a Páskándi-jegyzetek sorát, mi több, novemberben a sorozatjelző alcím, a „Szabálytalan szerelmek" is megjelenhet. Az előző év teljes névtelenségéhez (a „Téka" rovat szorgalmas táplálásához) képest ez hatalmas előrelépés - később jönnek a saját versek, majd a korszakos drámák -, de korántsem csak formai, műfaji kérdésről van szó, hanem érdemleges szellemi teljesítményről. A számszerűségen túl (hét szöveg a Jegyzet-rovatban, másfél év alatt) oda kell figyelni Géza felfokozott íráskedvére, a tiltásból szabadulás örömére, amely mindjárt olyan kitűnő esszét eredményez, mint A Hyde-park, négy fal között (1965. 5.), John Osbome híres drámájának, a Dühöngő ifjúságnak az elemzése, a nemrég látott film és a szatmáriaknak, szülővárosa színészeinek előadása alapján.

Géza „szabálytalan szerelmei" a továbbiakban az irodalom, a kritika, a képzőművészet és a zene területére kalandoznak. Az 1965. szeptemberi Korunkban mutatkozik meg először figyelme a román származású francia drámaíró, az első írásait még románul közölt Eugene Ionesco darabja, az Orrszarvú iránt, két színházi élmény (bukaresti alkalmak) apropóján; Jean Louis Barrault, illetve Radu Beligan koncepcióját vethette össze, egyúttal

65