Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Fábián István: Az elvásott fény (Mohai V. Lajos: A Bátyám hazavitte a halált)
Fábián István Az elvásott fény Mohai V. Lajos: A Bátyám hazavitte a halált „Azt akartam, hogy mindez a kezem ügyében legyen, halálomban is,..." (Danilo Kis: Fövenyóra) Mintha az élet csak a hosszú, végtelen halál villanásnyi engedménye lenne - ahogy az óriási, szürke ég magasában egy tétova pillanatra kisüt a Nap. „Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon" - írja Mohai V. Lajos a kötet fülszövegében. A régvolt, de akár a tegnapi nap elengedésének képtelensége és a mégis élet jelene folytatja melankolikus vitáját szomorúan és engesztelhetetlenül. Ahogy sokasodik-közeleg a halál, úgy árad sötét, csillogó dagályként egyre közelebb a gyermeki múlt. Mohai letűnt korok magányra ítélt regényhőseként keresi a volt-nincs értelmetlenségében a van igazolását: készülő, Kanizsai Hidegház című könyvéhez illeszti egymáshoz a holtidő képeit. Ezek a képek mindig pontosak, csak ahogy a hideg őszi esők fénye forgatja más és más megvilágításba a mozdulatlan tájat, a szerző csak annyit változtat a már korábban (Az emlékezés melankóliája és Szeptember végén áhítat című kötetek) kíméletlen szeretettel megfogalmazott írásain. Kíméletlen - mondom -, mert itt minden mondat célja a megértés. Defoe, de az avoni hattyú drámahősei sem tehetnék fel visszhangosabban a magára maradt lélek és elme kérdését: „Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvi- gyem ? " (Életfogytig tartó kötelezvény) Egymásba forognak a múlt történetei, s a hol lassabban, hol gyorsabban forgó kaleidoszkóp képei egymásra rögzülnek - mint az előhívóban lebegő, fotópapíron előderengő arcok. A fővárosi egyetemi évek, az értelmetlen operettkatonáskodás árnya, az ifjúkor szűkös világa mind csak jelenetek, felvonások a család elfoszlott háttere előtt. Kanizsa ma már egyet jelent a temetőjárással: az „életfogytig tartó kötelezvénnyel." A cél pedig a valósággal való hasonlóság keresése a múltban. A Hidegház persze már korábbról jelenti az élet (halál) hideg pontossággal előforgó helyszínét: „A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tizedik sor szélén." Miféle jóslat ez, miféle időtlen helyhatározás Öregapa és Nagyanya egymástól tizennyolc évnyire celebrált temetésén megfogalmazva? „Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?" - vigasztalan egek alatt szitál a kérdés. Az őszi esőben földre puffanó gyümölcs Mohai világának állandó díszlete: Ráncos testük alatt / Az össztört Föld. / Fonnás testük fölött / Az elvásott fény. (A lehullott körték a Szeptember végén áhítat című kötetből). Vajon a gyümölcsről ki rendelkezik? Hogy minden visszavonhatatlan, s az idő nem csak bennünk dolgozik szorgalmasan, lám, a közösségi halál játszik alá az egyéni elmúlásnak, a keresztre feszített Jézust mintázó kőszobor sem állhat elébe: a gyerekkor helyszínei, a szilvamag alakú terecske, a konyhanövények ágyásai, a város szélén álló fuvaros istállók sem verik vissza az idő eljövetelét. „Merre dobognak azóta az Égi mezőn a kocsisok?" „...haraggal a szívükben." Ez az a szó, amit ritkán találunk Mohai írásaiban. Haraggal a szívükben. Életek és az élet eddigi formái szűnnek tehetetlenül, feleslegessé lesznek szenespincék, szenesemberek, szeneslovak, kiürülnek a Belsped-istállók, kiürül a városszéli Ég, kiüresednek a szívek. A szenesek ... „kantárszáron vonszolják el a lovak még élő tetemeit... elhagyva a város szélső házait a vágóhíd névtelen sírköve felé visz egyenesen az út, teljes sötétségben már... " (Halottas menet) A pusztuló világot még lakatlanabbá teszi az ázott, szürke visszfény, s a lakhatatlan, szállásra alkalmatlan vidéken felbukkant „illető". „Az elhányt és magára hagyott szerszámok közt durván megágyazva vedlett szalmazsák. Egy test körvonalának a nyomai őrződnek rajta." 109
