Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Háy János: A hiányzó láncszem (Reviczky Gyula)

magától értetődő rímek, ám ha nem, akkor nem tudunk a versekkel mit kezdeni, hiszen hiányzik belőlük a reflexivitás, s emiatt a versben nem képződik meg a saját valóság, a valóságmegképzéshez a mi érzelmi beállítódásunkat akarja a költő. Nem a vers hangol minket érzelmileg, hanem mi hangoljuk fel a verset. A nem hasonlót megélő ember nem tud összebújni ezzel a költővel, mert úgy érzi, intimitást sért. Az életmű slágerverseit (a korábban idézettek mellett az Altató, a Karácsonykor, a Mi Atyánk, a Magdolna, a Magány, s persze sorolhatnánk) az érzelmi hevültek tartják életben, a kamaszok, s azok, akiket megroppantott az élet.

A személyességen túl, amint az az idézetekből is látszik, a Reviczky-líra jellegzetessége, hogy alig használ képeket, a szövegek nem képalapúak, hanem érzelemalapúak, ha időnként becsúszik egy-egy kép, hát olyan közhelyes, hogy inkább látnánk a versen kívül (a szomorúság például nála ősz, hervadás, temető, annyi a bú, hogy Svájcban érezzük magunkat tehenek között). Történetmesélés van, és a szavak nincsenek elemelve az evidens jelentésüktől. A hét hét, a nap nap, az imakönyv imakönyv, a szív szív. A versmondat ugyanakkor gyakran él retorikus alakzatokkal, leginkább felszólítással. Másodsorban feltűnik, hogy nagyon egyszerű a verselés, egyszerűek a rímek, s nem idegenkedik olyan sutaságoktól a rím kedvéért, mint a hátravetett nagyon vagy a magánhangzók megrövidítésétől, mint a sóhajban esetében. Szívesen használ archív szavakat, amelyek már a saját korában is archívak voltak, mint a főm vagy esdek szó. Talán ezek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a verseket sokszor megkopott üres érzelmi bombasztoknak látjuk, amelyek ráadásul túl vannak írva, az érzelmi vagy bölcseleti üzenetet Reviczky addig sulykolja, ameddig tart a rímkészlet. Bár a Pán halála című hosszúvers évtizedekig volt a magyar költészet legkedveltebb verse, mégis azt kell mondani, ő az a költő, akitől nem egy-egy egész verset, hanem strófákat, sorokat tudunk csak megszeretni.

Az érzelmi indulatokon, a versalany és a költő énjének azonosságán túl, ami végül egy másik költőben, Adyban pörög csúcsra, Reviczky költészetének minden bizonnyal legfőbb hozadéka a bölcselet beemelése a versbe. Először történik meg a magyar költészetben, hogy valaki ennyire célirányosan filozófiai állításokat fogalmazzon meg lírai szövegben. Ennek különösen azért lehet örülni, mert a gondolati költészet nálunk a mai napig cingár lábakon áll, a buta és impressziók által igazgatott költő még mindig az ideál, mintha a költészethez elég volna pusztán csak érezni. A kritika persze ezért is pellengérre húzza szerzőnket, mondván, a magyar költészettől idegen ez a bölcselkedés, ez nem költői, csak a gondolkodás rímbe és ritmusba rántása. Szégyenszemre el kell ismerni, hogy van igazság a vádakban, hiszen Reviczky míg a szerelmi és halálköltészetében nem képes megteremteni az önmaga és a mű tárgya közötti teret, a bölcseleti lírában épp az ellenkező hibát követi el, nem tudja a gondolatot élményszerűvé tenni, nem képződik meg a gondolat teste, a valósága. Vagy talán nincs is másról szó, mint a szerelmi líra esetében, hiszen a gondolatok mögött itt is egy érzelgős beszélő áll, aki nem megéli, hanem érzi a gondolatokat. Ebből logikusan következik, hogy a gondolatok eléggé csapongók, nincs mögöttük egy logikai rendszer, hiába az atyamester Schopenhauer nagy művének ismerete, ott emel át, ahol kedve tartja, s nem érdekli a teljes építmény, hogy többet ne mondjunk, a Világ mint akarat és képzetből magát az akaratot, a bölcselet összetartó erejét, amire a világot építi a frankfurti mester, azt épp figyelembe se veszi. A stabil logikai rendszer hiánya ugyanakkor még véletlen sem hiba, hanem vállalt eszmei cél. Reviczky szerint az érzelmekre épülő gondolkodás logikája, hogy nem logikus. Épp attól lesz hiteles, hogy nem tud egy ideológiai vagy eszmei állítás mellett kitartani.

A bölcseleti lira csúcsdarabja a Magamról című vers, amely verset valaha kamaszként a legtökéletesebb magyar versnek tartottam, azt gondoltam, minden benne van, de legfőképp az igazság, aztán teltek-múltak az évek, s lehámlott a vers eleje, mert túlbeszélt, mint

39