Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

a hármunkat betakart. És énekszó is zendült, előbb csak bátortalanul, majd egyre inkább elkapta az egész társaságot: Törökkanizsa felé, viszi a víz lefelé...

Katinka aztán hamarosan hazautazott, de én sem ültem meg az új otthonunkban sokáig. Újdonság volt, hogy szakállt-bajuszt növesztettem, s ami nagy botorságnak tűnt: édesanyám eladta kerékpáromat. (Talán annak árából vette ballagási öltönyömet?) Öcsémmel együtt minden pénzt hazaadtunk, s igen sovány zsebpénzem volt akkor is, amikor újból megjelentem Kalocsán. Kalocsai osztálytársaim, akik kicsit mindig kilógtak az osztályközösségből, ekkor már teljesen maguk közé fogadtak, mert elterjedt a híre, hogy egyiküket érettségin „kisúgtam" történelemből. Szülei is hálásak voltak, s náluk laktam, étkeztem. Esténként legtöbbször összejöttünk valamelyiküknél, lányokat hívtak, s buliztunk. A felnőttek - tanáraink is - szinte országosan szívesebben vették, ha a luxemburgi rádió slágerműsorait hallgattuk, ahelyett, hogy a politikába keveredtünk volna. így hát a szalagos magnóról (az is újdonság volt) a legmodernebb akkori zenéket hallgattuk, s dívott a „roki". Én ugyan inkább ültem a homályban söröm mellett és hallgattam a zenét, mert Baksa Jutka iránti lehengerlő érzéseim lettek úrrá rajtam, majd pedig Katinka megnyerő, szűzies lényének képével próbáltam azt elfedni. - Néha kimentünk a Meszesre, Kalocsa Duna-parti természetes fürdőhelyére, meg moziba, kiskocsmákba jártunk — élveztük, hogy „nagyok" lettünk.

Egy hétvégén az jutott eszembe, hogy meglátogatnám Nyírségben a rokonokat. Nem sokat töprengtem rajta: szombat kora délelőtt nekivágtam Kecskemét felé az útnak. Pénzem nem lévén, úgy terveztem, hogy autóstoppal megyek. Igen ám, de akkoriban alig jártak gépkocsik még a főbb utakon is, és szakállas ábrá- zatom, ami akkor (1961!) szintén szokatlan volt még, azoknak sem volt túl bizalomgerjesztő. Rengeteg gyaloglással késő délutánra értem Kecskemétre, majd megkerestem a Szolnok felé haladó főutat, s akkor végre fölvett egy motoros, s egész Ceglédig vitt. Útközben egy zápor is megvert bennünket, de mit gondoltam én vele? Onnan megint csak lábaimra kellett hagyatkoznom, mert senki sem vett fel. Emlékezetes, hogy elhúzott mellettem a Fradi-busz, akik mentek Debrecenbe bajnoki mérkőzésre. Végre elértem Szolnokot, esteledett már, de én tovább folytattam utamat, keresztül a tiszai hídon, majd a töltésen. Sötéttel értem el Szajolt, aminek neve egy életre belém vésődött. Nagyon fáradt és éhes voltam már, de mindössze egy papír tízesem volt (Petőfi arcképével). Vettem egy doboz Munkást, a maradékból meg vonatjegyet Debrecen felé, ameddig futotta. Úgy gondoltam ugyanis, hogyha jön az éjjeli munkásvonat (a „fekete vonat"), bármi lesz, fölszállok, s megpróbálok eljutni Debrecenbe. De mit csináljak éhségemmel? Nagy ötletem támadt. A vonat bejöveteléig még sok idő van, megpróbálok hát a vasúti sínek mellett kijutni a határba, hátha találok valami gyümölcsöst. És lön. Egy kijárt gyalogút vezetett a sínek mellett, ki a faluból, s vagy száz méterre lehettek tőle a házak, egészen addig lenyúló kertekkel. Imitt-amott ritkás éjszakai villanyfény világított, amiben inkább csak sejteni lehetett, mint látni. A fönti mellső utcasor házainak udvarából is csordogált egy kis világosság. Mikor ezt elhagytam, éreztem, hogy jól gondoltam: egy jókora gyümölcsöshöz jutottam. Be volt kerítve, át hát a kerítésen, és megkezdődött a keserves keresgélés. Kiderült, hogy almásra bukkantam, de épp akkor lehetett a szüret, mert a letört gallyacs30