Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Tanfolyamra szintén Kőbányára kellett járnom, s nagyon kemény műszaki okításon vettem részt. Végigvettük az egész Ternay-tankönyvet - abban volt az (elsősorban Ladákhoz, Moszkvicsokhoz való) műszaki tudományok leírása. Ezekből én ugyan édeskeveset értettem, de amit muszáj volt, bemagoltam. Négyes eredménnyel át is mentem a műszaki vizsgán, s nem sokkal utána következtek a gyakorlati okítások. Először a motorkerékpár- és a személyautó-vizsgákon estünk át. Motorkerékpárral előszörre megbuktam, mert a kanyarban lefulladt a gép (az akkor divatos Pannónia márka volt), de másodjára sikerült, mint ahogy személy- gépkocsival is négyesre vizsgáztam (az meg Moszkvics volt). Később következett a tehergépkocsi-gyakorlat, s akkor már egyetemista voltam. Nagy szám volt, amikor délután egy-egy előadás után, ahogy mentünk ki az ELTE B épületének kapuján, a két épületet összekötő „sóhajok hídja" alatt, ott várt rám az oktatóm a teherautóval (így volt megbeszélve), s én beültem a vezetőülésre, és elkezdtünk a városban összevissza furikázni, ahogy az oktatóm kérte. Vörös orrú, ripacskos arcú, idősebb alak volt, s ebből már sejthető, hogy a kocsi minden kocsma előtt szinte automatikusan megállt. Ezzel együtt nagyon jól megtanított vezetni, s teherből, traktorból és más nagygépből is előszörre, négyesre átmentem. Vagyis az egyetemkezdés idejére megvolt a komplett sofőri vizsgám. (De ugyan minek? Kocsim csak jó tíz év elteltével lett, s addigra elfelejtettem mindent, s újból órákat kellett vennem a gyakorlathoz.) Az egyetemre „munkás időszakomban" is be kellett járnom, mert az előfelvetteknek rendszeresen foglalkozásokat tartottak. Ezek érdekesek voltak ugyan, de sok haszonnal nem jártak, azon túl, hogy a leendő évfolyam több tagjával előbb megismerkedtünk. Például egy dunántúli (várkeszői) kislánnyal, akinek albérlete nem esett messze munkahelyemtől, a Kőbányai Könnyűfémműtől. Jól összebarátkoztunk, s végig barátok is maradtunk, bár ő tán többre is számított. Gyönyörű tájszólásban beszélt, többször voltunk együtt színházban, operában. (Ugyancsak a közelünkben volt a Richter Gedeon Gyógyszergyár, s ott dolgozott akasztói barátom, Beszedics Gyula, aki orvos szeretett volna lenni egész életében, de kitűnő eredményei ellenére nem vették fel, s így végül is vegyészmérnök lett belőle. Vele is ritkán találkoztunk.) Pestszentlőrincen igyekeztem beilleszkedni a kerület „társadalmi életébe". Legelőbb is beiratkoztam a könyvtárba, s hamar jó kapcsolatba kerültem egy idősebb könyvtárosnővel, akinek egy lánya már az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult, ő volt a későbbi neves újságírónő, Lőcsei Gabriella, a kisebbik meg évfolyamtársam (sőt: csoporttársam) lett ugyanott, magyar-népművelés szakon. A könyvtárban általában hosszan időztem, nagyon kritikusan válogattam, aztán rendre szinte ugyanúgy, olvasatlanul vagy félig olvasottan vittem vissza a kényesen kiválasztott könyveket. A könyvtár egyébként a kerület híres Kossuth- parkjának túloldalán volt, aminek közepén magas talapzaton állt a világháborús hősök szobra. Ott volt a gimnázium is, ahova öcsém is járt. A park közelünkbe eső szélén viszont a „Rózsa" névre hallgató Művelődési Központ szabadtéri színpada állt, átlátszó, magas drótkerítéssel, ahol szombat estéken tánczenei eszt- rádműsorok mentek. Ezeknek gyakori vendége volt a kor két nagy énekes sztárja, Sárosi Katalin és Németh Lehel is, meg persze a Vámosi-Záray kettős, Toldi 27
