Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 9. szám - Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor
patrióta igyekszik pontosítani, hogy valójában hol is él. Földrajzilag, kilométerekben számolva, akár így is mondható: közel egyenlő távolságra Budapesttől és Bukaresttől. Egy kicsit közelebb a Duna-parti fővároshoz. Persze ahhoz a nem egészen száz kilométer különbséghez hozzá kell számítani, Regát-irányban, a Kárpátokat. A Himalájához képest nem igazán világhírű hegység, ám sokkal magasabb a vonulat (nem beszélve a Keleti- vagy a Déli-Kárpátok csúcsairól), minthogy a Királyhágó ebben a távolsági-területi versenyben egyáltalán tényezőnek számítana. A történelmi különbségtételbe nem kívánok most belekeveredni, a demográfiai mutatókat illetően is szűkebb időre mennék vissza. Maradok egy emlékezetes évnél és éppen 1956-nál, sőt októbernél, még a magyar forradalmat megelőző napok egyikénél. Hiteles levéltári kutatásra alapozott könyvben, annak a 284. számú jegyzetében olvasom, hogy a Román Munkáspárt Központi Bizottságának képviseletében, a kolozsvári román írókkal október 9-én megtartott gyűlésen Miron Constantinescu kijelentette: „A legfrissebb felmérések szerint Kolozsvár több mint 73 900 románt és közel 74 000 magyart számlál, Kolozsvár tehát olyan város, ahol egyenlőségben élnek románok és magyarok, a román lakosság a falvakban alkot többséget." Emlékezésekben találni utalásokat egy bukaresti, szintén valamikor 1956-ban (nyáron? ősszel?), a legfelső pártvezetésben lezajlott belső ünneplésről, boldog koccintásról. Annak a frissen érkezett hírnek a hallatára, hogy Kolozsvárt megszűnt a magyar lakosság többsége. Visszatérek Benkő Levente 2007-ben Kolozsvárt megjelent kötetéhez, Az őszinteség két napjához, amely alcímében „1956. szeptember 29-30."-át nevezi meg tárgyául, de itt találjuk az utalást októberre is. Ez a könyv a Kolozs Tartományi Pártbizottságban készült jegyzőkönyvek alapján idézi fel a Miron Constantinescu és társai (köztük a Székelykeresztúron tanult Fazekas János) vezette korábbi, kolozsvári párttanácskozást; ennek meghívottjai a helyi és a marosvásárhelyi magyar írók voltak. Nagyon fontos dokumentum ez a kiadvány, több szempontból persze, nem csupán az erdélyi, a romániai magyar irodalom jeles (és jeltelen) alkotóira vonatkozóan, hanem egy politikatörténetileg figyelmet érdemlő pillanat rögzítésében. Maradjunk azonban Kolozsvárnál és a várost érintő, egyértelműen legfontosabb felszólalásnál: a Szabédi Lászlóénál. (A felszólalás szövegét a Lázár utcai Szabédi-házban találtam meg, és idéztem is belőle Az őszinteség két napjában találhatóval majdnem szó szerint megegyező passzust 1999-es kiadású kötetemben, az Erdélyi sorskerékben; a pártjegyzőkönyvben „idetelepített román"-t olvashatunk - és ez utal a reális helyzetre -, a Szabédi-házban én a szelídebb „idetelepedett"-tet találtam az első fogalmazásban. Ott a helyszínen a felszólaló ráerősíthetett.) A demográfiai tényeket és a belőlük következő hangulatot Szabédi László így jellemezte 1956 szeptemberének végén: „Tudom, hogy Kolozsvár román lakosai között sok az olyan Bukovinából, Moldvából, Munténiából, Olténiából stb. idetelepített román, aki egyrészt megszokta a színromán környezetet, s akinek másrészt soha senki nem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve, ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat 7
