Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - "Én Fokvárosban is büszkén voltam magyar": Törös Károly Dél-Afrikából hazaköltözött úszóedzővel Kriskó János beszélget
az ottani TF-re jártam. Ráadásul az egyik legjobb barátom lett a professzorom, dr. Ulrik Persson, akivel együtt úsztam, pontosabban, aki ellen úsztam. Leuvenben két hét múlva megjelent a magyar titkosszolgálat, civilben persze, vissza akartak vinni Magyarországra. Akkor a tizenhárom magyar odaállt mögém, hogy nem nyúlhatnak Törös Károlyhoz, mert velük gyűlik meg a bajuk. Kiálltak mellettem. A titkosrendőrök káromkodtak, szitkozódtak, fenyegettek, hogy soha többet nem mehetek haza. Annyiban igazuk lett, hogy tizennégy évig tényleg nem jöhettem haza,- Felteszem, hogy a menekültstátus nem jelentett egyben komplett egzisztenciát is. Hogyan és miből éltél, kik segítettek?- Belgiumban annak idején nagyon sok ötvenhatos menekült volt, akiknek ugyanúgy menekültpapírjuk volt, mint nekem. Engem nem nagyon zavart, mert haza ugyan nem jöhettem, de Európába már lehetett vele utazni.- jelentős magyar kolónia élt Belgiumban vagy Leuvenben?- Voltak elegen. Nekem az volt a szerencsém, hogy én a jó magyarokkal voltam. Olyanokkal, akik már a második, harmadik diplomájukat szerezték. Volt azért egy-két söpredék is, akik rossz hírét keltették a magyaroknak. Engem a jezsuiták vettek pártfogásba, az intelligencia továbbra is figyelt rám, úgyhogy szerencsés embernek mondhattam magam.-Miből éltél, ha közben egyetemre jártál?- Egy fillérem sem volt, a nyelvet még nem beszéltem. A németet hoztam otthonról, oroszul is tudtam még egy kicsit, amivel persze semmire nem mentem Belgiumban. Angolul tanultunk ugyan a középiskolában, de nem volt komoly: én többet tudtam a tanáromnál, aki egy leckével járt előttünk. Megérkeztem egy olyan országba, ahol a francia és a flamand nyelvet beszélték az emberek. Mivel nem bírtam a helyi nyelvek egyikét sem, csak németül beszéltem, még munkát sem tudtam vállalni, amivel pénzt kereshettem volna. Elmentem az Almába, az egyetem éttermébe, és mosogattam. Az ott keresett pénzből tudtam élelmet venni. Hétvégeken vagy ünnepek előtt, ha jött a karácsony, akkor Brüsszelben, a nagy bevásárlóközpontban, az Au Bon Marche-ban számoltam az embereket stopperral, hogy hányán lépnek be az ajtón. Kétségkívül hőskorszak volt. Szállásom volt a kollégiumban, de gyakran előfordult, hogy napokig nem ettem. Szóval nem volt könnyű.- Volt-e honvágyad?- Próbáltam a honvágyat elhessegetni, mert tudtam, hogy nem mehetek haza.-Azt mondják, a tény, hogy tudod: nem mehetsz haza, már bőven elég, hogy a honvágy elővegyen.- Az ember befagyasztja ezt az érzést... Úgy tesz, mintha nem lenne honvágya. Én szó szerint befagyasztottam magamban a honvágyat, mint egy fridzsider, és ezt mindaddig tartani tudtam, amíg vissza nem engedtek Magyarországra. Amikor elérkezett a pillanat, két hétig sírtam a tudattól, hogy hazajöhetek.-Mindez tizennégy év elteltével, 1979-ben következett be.- Akkor éppen a Yale Egyetem edzője voltam. Emlékszem a pillanatra: otthon voltam éppen Belgiumban, amikor felhívott az ottani magyar nagykövet: Törös úr, büszkék vagyunk magára, hazamehet.- Biztosan nagy pillanat volt, de arra kérlek, maradjunk még Leuvenben, a kezdet kezdetén. Továbbra is sportoltál, úsztál, pólóztál? 132
