Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Gyarmati György: "Közénk valók, hozzánk tartoznak": Kettős migráció Magyarország keleti és nyugati határán, 1988-1989 folyamán

tak/visszaadottak arányában. Inkább az a szembetűnő, hogy szó sem volt „csak magyarok" szabadulásvágyáról, mi több: a romániai németek (szászok) számának ez időre történt ottani végletes megcsappanásához képest felülreprezentáltnak is mondható arányuk a menekülők áradatában.11 A munkavállalási engedélyért is folyamodó befogadottakról azt állapítja meg a referáda, hogy „közel 80% szakképzett, a felsőfokú végzettséggel rendelkező diplomások aránya pedig meghaladja a 10 százalékot." A tájékoztatót követő konklúziók levonása közepette elhangzik, hogy „továbbra is folyamatos és tömeges átte- lepülés várható," aminek következtében elkerülhetetlen menekülttáborok mielőbbi felállítása. A velük való bánásmódot illetően pedig úgy szólt az empátiát tanúsító summázat, hogy „közénk valók, hozzánk tartoznak."12

Egy ország népességéből tízezres nagyságrendű felkerekedés, hogy onnét - mert legálisan távozni nincs mód - elmeneküljön, önmagában is rendkívüli állapotnak tekinthető. Ahhoz képest, hogy más szomszédos államszocialista rendszerek, illetve az ellenlábas társadalmi-politikai berendezkedésű „nyugati" országok viszonylatában mind a hivatalos kapcsolatokat, mind pedig a társadalomközi kommunikációt a nyitás, az egyre többszálú kooperáció intenzívebbé válása jellemezte, a magyar-román államközi viszony ekkoriban a „fenyegetés és fenyegetettség" fordulattal érzékeltetett regionális - szubkárpáti - hideg- háborús zárványként is felfogható.13 A szülőhely odahagyására való elhatározásban eleve számos - egzisztenciális, kulturális, mentális - trauma egymásra torlódása rejtezik. Még inkább szükség volt a végső elszánásra azzal kalkulálva, hogy - az ebben a régióban nagyon is ismerős - „vasfüggöny-pszichózist" is le kellett gyűrniük. Mindenüket hátrahagyva kényszerültek átvergődni azon a határon, aminek a túloldaláról legfeljebb egy bizonyosságban reménykedhettek: „ennél még az ott ránk váró kiszámíthatatlanság is csak jobb lehet". Tóth Pál Péter vizsgálata szerint 1988-ban a menekülők 52,5 százaléka jött legálisan és 47,5 százalék illegálisan, míg 1989-ben már csupán 20,6 százalék érkezett legálisan és 79,4 százalék illegálisan Magyarországra.14 Ugyanakkor számosán közülük csak a felkerekedő család előőrsei voltak, abban reménykedve, hogy sikeres átjutás, megtelepedés után „családegyesítés" révén lehetnek majd a későbbiekben újra együtt. A helyzet paradoxona abból fakadt, hogy a „Kárpátok Géniusza" titulussal is felruházott román diktátor országához képest a Kádár-rendszer éppen bomlóban, hanyatlóban, összeomlóban levő Magyarországa még mindig az „ígéret földjeként" tűnt fel a magukat menekülésre elszánok számára. A határ menti megpróbáltatások sokféleségének megjelenítésére szűkös a terjedelem. A titkosszolgálati jelentések leginkább az atrocitásokkal terhelt eseteket rögzítették, mintha az enélkül zajlók nem lettek volna - cégbeli zsargont használva - egymást érő „rendkívüli események". Mindegyik másképp volt az. Mindazonáltal az alábbi néhány példa is segíthet beleképzelni magunkat a - konfliktusvállalást, leleményességet, eltökéltséget is megkívánó - korabeli „határesetek" mindennapjaiba.

A határ közelében élő N. J. - foglalkozására nézve kovács - megfigyelte, hogy a nemzetközi gyorsvonatok Biharpüspöki vasútállomása és a magyar határállomás, Biharkeresztes

11 A cigányként és németként azonosítottak száma, illetve aránya e határmegyei metszetben ahhoz képest tűnik magasnak, hogy a korabeli migrációt idősorosán és módszeresen feldolgozó monográfia

1988-ig mindösszesen 31 cigány (0,2%) és 256 német (1,9%) menekültet jelöl országos áttekintésben. Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgárok Magyarországon, 1988-1994. Püski, Budapest, 1997. 50. old.

12 MNL. SzSzBML. XXXI. 1.12. VB-1/1989.

13 Ennek monografikus feldolgozását lásd Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés, 1956-1989. Napvilág, 2007.

14 Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? i. m. 49. old.

102