Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Egy ember három néven: Georg, György, Niszán: Hirschmann Györggyel Szabó Ildikó beszélget

Lajosnak23, a Tarnopolból indult el... című könyvét. Na most, ami az identitást illeti, '44-ben lényegileg nem változott semmi. Csak még további megerősítést nyert az, hogy énnekem ebből az országból el kell menni, noha mi is deportálás előtt voltunk. De érdekes, hogy én nem éreztem a deportálások alatt halálfélelmet, hiszen a hadi szerencse addigra mind a keleti, mind a déli, mind a nyugati fronton a normandiai partraszállás következtében úgy nézett ki, hogy Németország végleges összeomlása már csak hetek, vagy maximum hónapok kérdése. És azt hittem, hogyha a németek elvisznek, valószínűleg valamilyen munkatáborba visznek el Lengyelországba, valahova a keleti területekre, mezőgazdasági munkát végzünk, utat építünk, valami ilyesmit. És valahogy majd csak túlélem, még egy hónap, még három hónap, és Németország összeomlik.-Ez a cionista értékvilág a lányokhoz való viszonyodat nem befolyásolta?- Ami befolyásolta, az a tény, hogy abszolút nem volt sikerem. Egy központi problémám volt, hogy most már 16-17 éves voltam, akiben a nemi ösztönök igen erősen működtek, és még nem volt barátnőm. Nemcsak, hogy nem vesztettem el a szüzességemet, de még nem is csókolóztam lányokkal. (Nevet.) Ez intenzíven foglalkoztatott. És az Újvári Márta nevű barátnőmet én néhány nappal a német megszállás után megcsókoltam. O teljesen hideg maradt, úgy vette, mintha hozzá se nyúltam volna, és többet erről nem is esett szó.- Eljutottunk a német megszállás napjához. Hogy élted meg ezt?- Az első héten érdekességként, de tisztában voltam vele, hogy most sokkal rosszabb lesz. Deportálásról, Auschwitzról, Theresienstadtról semmit nem tudtunk, viszont azt tudtuk, hogy mi történt a szlovák, a román, és különösképpen a horvát zsidókkal. De annyira bíztunk Horthyban, hogy úgy éreztem az első héten, hogy amíg Horthy Miklós a helyén van, addig nekünk nem eshet bántódásunk. Amikor elkezdődtek a deportálások, valahogy... az is messze volt. Nagyon részletesen beszámolt az akkori sajtó a deportálásokról, szélsőséges antiszemita stílusban. Mindennap újabb zsidóellenes megszorításokról tudósított a sajtó és a rádió. Fölkészültem, mint már mondtam, a deportálásra is, de mindenekelőtt sokkal közelebb hittem a háború végét, mint ahogy az valójában bekövetkezett.

'43 őszétől behívtak engem minden második héten egy éjszakára tűzoltó szolgálatra, hogyha esetleg bombázzák Budapestet, és tűz üt ki, a hivatásos tűzoltókon kívül mi is segítsünk majd a tűzoltásban, a romok eltakarításában. Ez volt az első eset, hogy én nem a keresztény fiatalokhoz csatlakoztam. A Feuert, aki egy fél évvel fiatalabb nálam, már nem hívták be. És ott találkoztam először a budai zsidó értelmiség néhány képviselőjével. Megdöbbentett, hogy ezek az emberek mennyivel műveltebbek, szélesebb látókörnek és tájékozottabbak, mint én. Hogy mennyivel kiforrottabb a világnézetük, az érdeklődésük. Az én... mondjuk, szellemtudományi és irodalmi kultúrám, képzőművészeti kultúrám tulajdonképpen abszolút magyarcentrikus volt. Különböző társasjátékokat, szópókereket játszottunk, és emlékszem, hogy híres embereket kellett kibetűzni, és én az „erás" után nem tudtam az m-et kimondani, mert még életemben nem hallottam Erasmus nevét. „Te jó isten, Hirschmann, te még nem hallottad Erasmus nevét?" Nemcsak Erasmus nevét nem hallottam, Proustét, Huxley-ét, Gide-ét sem, még Szerb Antalnak a könyvét sem olvastam, amire ők állandóan hivatkoztak. Ennek következtében '43 karácsonyára én is és jó egynéhány barátom is karácsonyi ajándéknak Szerb Antal A világirodalom történetét kértük, ezt a

23 Dövényi Nagy Lajos újságíró, író, a Magyar Rádió tudósítója és bemondója. Háborús bűnösként életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1956-os forradalomban kiszabadult, majd a forradalom leverése után önként jelentkezett a bíróságon. 1963-ban kiengedték, 1964-ben a budapesti zsidó szeretetkórházban hunyt el.

88