Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Mayer János: "Ennek az idegen földnek kell a hazánknak lennie…": Az elűzött észak-bácskai németek beilleszkedési problémái Nyugat-Németországban

meg. Önálló gazdálkodásra tett kísérleteik azonban gyorsan csődbe mentek, a tömegtermelésben folyó munka elsajátítására pedig már csak életkoruk miatt sem voltak alkalmasak. Ennek így rendszerint az lett a vége, hogy nem tudtak megfelelő munkát találni maguknak, és gyermekeik segítségére szorultak. (Ez azonban továbbra is több generáció együttélését tette szükségessé.) Főként ez a réteg volt az, amelynek a teherkiegyenlítéssel - sokszor megkésve is - kapott életjáradék- és nyugdíjfizetések bizonyos anyagi kárpótlást és szerény megélhetési forrást jelentettek.

Sokan törekedtek arra is, hogy paraszti gyökereiktől ne szakadjanak el teljesen. Az első két generációban ugyanis jellemző volt, hogy vásároltak maguknak legalább egy kisebb gyümölcsös- vagy zöldségeskertet, esetleg szőlőterületet. Ezek nem az önellátást szolgálták, hanem kiegészítették azt, amit a keresetből meg lehetett venni. Gazdasági jelentőségük ennek megfelelően nem is volt túl nagy, sokkal inkább egy csipetnyi nosztalgia látható e tevékenységben, amely az egyébként szabad hétvégékre is gyakori elfoglaltságot jelentett. Talán az sem meglepő, hogy főként a régebben odahaza is termelt zöldségfélék, gyümölcsök termesztésére került sor. (Azt persze hamar be kellett látni, hogy az éghajlati különbségek miatt a paradicsom, a paprika és a szőlő sem ízlik ugyanúgy, mint egykoron.) Az idősebb generáció mégis nagy büszkeséggel beszélt a kis földdarabról, melynek műveléséhez érzelmileg sokkal jobban kötődtek, mint a létfenntartásukat biztosító munkájukhoz. (A sváb parasztgazdát már a régi hazában is erős érzelmi kapcsolat fűzte földbirtokához: egyik interjúalanyom mesélte, hogy amikor több mint negyven év után hazalátogatott szülőfalujába, egyik első dolga volt, hogy megtekintse, milyen állapotban van az időközben termelőszövetkezeti tulajdonba került földterülete.85) Gondosan megművelt kiskertjeik általában az őshonos lakosság körében is elismerést váltottak ki, főleg, hogy ott ennek a kiegészítő kistermelésnek korábban nem volt hagyománya. Ezt a tevékenységet a Nyugat-Németországban rendszerint már erősebben gyökeret eresztett harmadik generáció általában nem folytatta.

A gazdasági felzárkózás első jele az önálló otthon (ház, lakás) megteremtése volt. Ez jelentette ugyanis a kényszerű társbérletek végét, és igazolta, hogy a menekült már „valamit letett az asztalra". Ez a helybeliek szemében is feltétlenül javította az elűzöttek megítélését. Másrészt fontos állomás volt ez a „lelki otthonteremtés" útján is. Többen is határozottan állítják ugyanis, hogy először akkor érezték magukat otthon Németországban, amikor saját lakásba költöztek, de még inkább akkor, amikor a saját erejükből épített házuk elkészült.86

Az állam által támogatott nagyszabású házépítési programok és az egyébként is nagy házépítési kedv (a ház egyúttal jó befektetés is lett) révén egészen új településrészek jelentek meg Németország-szerte. Ez egyébként költözési hullámot is beindított, hiszen az újonnan létrejött munkahelyek tágabb körzetében új csomópontok alakultak ki. Ezért duzzadtak fel egyes kisvárosok, községek több tízezres nagyságú településekké, és a nagyvárosok, ipari központok is új és jellegzetes városrészekkel gazdagodtak. (Ezzel párhuzamosan több korábban túlterhelt község lakossága jelentősen csökkent, mert ott kevesebb munkalehetőség adódott.)

Ekkor épültek azok a tipikus „menekült-városrészek", amelyek jórészt olyan emeletes társasházakból álltak, amelyek általában három-négy család elhelyezésére voltak alkal85 Beszélgetés J. O.-val. Csátalja, 1993, illetve Wörth am Main, 1997.

86 Beszélgetések J. P-vel, G. M.-mel, P. G.-vel, J. T.-vel és másokkal. (Felvételek a szerző tulajdonában.) Más összefüggésben lásd még Mayer János 1998: Heimat, Wohnort, Zuhause? Heimatbegriff und Selbstindentifizierung der vertriebenen Deutschen aus der Nordbatschka. Jahrbuch für Deutsche und Osteuropäische Volkskunde. Band 41 Marburg 101-126.

39