Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 7-8. szám - Mayer János: "Ennek az idegen földnek kell a hazánknak lennie…": Az elűzött észak-bácskai németek beilleszkedési problémái Nyugat-Németországban

néprajzi szakirodalomban ugyan nagy hagyománya van az integrációkutatásnak, ám ezek a német elűzöttek összességét vizsgálták elsősorban, az egymáshoz képest eltérő sajátosságokat mutató különféle menekültcsoportokat csak igen ritkán. Ráadásul a Nyugat-Németországot a második világháború után sújtó mintegy tizenkét milliós menekültáradatnak a magyarországi németek csoportja olyan kis részét képezte, hogy a német kutatók többsége komoly figyelmet nem fordított rájuk. Ezen túl a népcsoport társadalmi összetételéből adódóan (döntő részben agrárnépességről van szó) nem is volt képes megjeleníteni önmagát tömeges erőként, így sorsuk a többi menekültcsoporthoz képest kevés nyilvánosságot kapott.

E mostani dolgozat alapjául döntő részben a szerző 1996-1998 között folytatott önálló levéltári kutatásai, az elűzött észak-bácskai németekkel általa készített életútinterjúk, valamint a németországi és magyar szakirodalom eredményei szolgáltak. A szerző szerencséjére szolgált, hogy az 1990-es évek végén még szép számmal találkozhatott olyan idős, Magyarországon született emberekkel, akik életük és németországi beilleszkedésük történetét örömmel megosztották vele.

Néhány tisztázandó alapfogalom:

Elűzötteken azt értjük, amit a Nyugat-Németországban az 1953-ban elfogadott szö- vetségi elűzött-törvény meghatározott: „elűzöttnek (Vertriebene) minősül az a német állampolgárságú vagy nemzetiségű személy, akinek lakhelye a korábban német közigazgatás alatt álló vagy a Német Birodalom határain 1937. december 31. után kívül eső területeken volt, és azt a második világháború eseményeivel összefüggésben nemzetiségi hovatartozása miatt elűzetés, kiutasítás (kitelepítés M.J.) vagy menekülés révén elhagyni kényszerült".3 A német és magyar terminológia ennek szinonimájaként időnként a menekült (Flüchtling) kifejezést is alkalmazta. (E dolgozatban mindkét formulát használjuk anélkül, hogy eltérő jelentést társítanánk hozzá.)

Eszak-Bácska alatt a történelmi Bács-Bodrog vármegye 1920 után Magyarországon maradt részét értjük, így jelen keretek között nem foglalkozunk sem a jugoszláviai Bácskából, sem pedig az 1949 után Bács-Kiskun megyéhez került további sváb falvakból (Hajós, Nemesnádudvar, Császártöltés, Harta) elszármazott németek integrációjával sem. A bácskai német szállásterület nagyobb és gazdaságilag jelentősebb része Jugoszlávia része lett. 1920 után Magyarországon összesen 1685 km2-nyi, egykori bácskai terület („Felső-Bácska") maradt. E régióban hét német többségű község (Bácsalmás, Vaskút, Gara, Kunbaja, Katymár, Csátalja és Csávoly) maradt. Közülük Csátalja (Tschatali) számított homogén német településnek, a többiben jelentősebb számú magyar, illetve délszláv etnikum is élt. A felsorolt községeken kívül Bácsbokodon, Bácsborsódon, Csikérián, Felsőszentivánon és Rémen élt még viszonylag nagyobb számú német család, de itt relatív kisebbségben, így itt az asszimiláció már a két háború közötti időszakban is előrehaladott állapotban volt. Ezen túl természetesen a megye új központjában, Baján is éltek németek, akik jórészt a környező falvakból vándoroltak be a városba.3 4 Számuk 1930-ban 1766 fő volt.5 A két háború közötti időszakban a magyarországi Bácskában élő német etnikum nagysága kb. 30 000 fő körül lehetett (1930: 29 846), de a természetes asszimiláció, valamint a rendkívül zárt közösségek miatt már akkor is folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott. A hivatalos népszámlálás adatai mellett érdemes azonban idézni a

3 Gesetz über die Angelegenheiten der Vertriebenen und Flüchtlinge (Bundesvertriebenengesetz, a továbbiakban BVFG) § 1.

4 Flach, Paul 1953: Goldene Batschka. Ein Heimatbuch der Deutschen aus der Batschka. München. 171-174.

5 Bohmann, Alfred 1969-1975. 46.

19