Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Nemzet, nacionalizmus és a vándorlás
Többről (és másról is) van tehát szó a vándorlás esetében, mint egy tisztán munkaerő-piaci allokációs jelenségről, ahogy a történészek a kérdést gyakran felvetik. S nem is csak szűkén vett település- és népesedéstörténeti fejleményként mutatkozik meg a vándorlás nagy jelentősége, ahogy a társadalomtörténet-írás időnként sugallja. Éppily nagy hatása van a vándorlásnak (a tengerentúli kivándorlást is beleértve) a nemzeti és társadalmi integráció múltbeli alakulására is. Úgy tekinthetjük magát az elvándorlást, mint a nemzeti asszimiláció mellett naponta meghozott (többnyire öntudatlan) egyéni döntések látens megnyilatkozását. Mely döntést nem befolyásolja különösképpen, hogy ténylegesen is bekö- vetkezik-e és mikor realizálódik a „nemzeti asszimiláció". Ha a feltevésünk helyes, akkor a paradoxonként említett helyzet nem is tűnik oly ellentmondásosnak. Ahogy már korábban is említettük, az idő tájt vált tömegessé az európai népesség fizikai mozgása, amikor a nemzetállami integráció folyamata is éppen hogy megindult, majd a tetőfokára hágott. A vándorlási hajlam megerősödése egyfajta válasz volt a nemzeti asszimiláció mind erőteljesebb követelményére, amely éppúgy lehetett igenlő, mint nemleges az érintettek részéről. Mindez ráadásul független attól, hogy az egyént milyen tényleges indítékok (pl. a magasabb kereset, az éhezés előli menekülés vagy a személyes szabadság vágya) készteti inkább vándorlásra. Furcsa módon ott kecsegtetett legtöbb sikerrel a nemzeti egyöntetűsítés, a kulturális homogenizáció, ahol az etnikai kevertség, a szociális sokféleség a legnagyobb volt, tehát a nagyvárosokban. A városok asszimilációs kohójában haladt leginkább előre az asszimilációnak megfelelő integráció folyamata. A migráció ilyenformán a kulturális elerőtlenedés (a disszimiláció) kitüntetett közege és döntő motorja is egyúttal, ami a gyors ütemű urbanizáció folyamatában fejti ki hatását. Ha a migrációt mint par excellence kulturális jelenséget tekintjük, akkor kijelenthető, hogy a vándorlásba bekapcsolódó emberek nap mint nap olyan stratégiai döntéseket hoznak, melyek tulajdonképpeni tétje a társadalmi integráció léte (és milyensége). A látszólag csupán gazdasági motivációból fakadó elhatározás (menni vagy maradni) távolabbi következményei, ha az indítékok talán nem is, közvetlenül a nemzeti homogenitás végső sikerét és minőségét érintik. A kulturális jelenségként szemlélt migráció nem függetleníthető ugyanakkor a tágabb történelmi kontextustól sem. A 19. században végbemenő, a nemzetépítést kísérő (konstituáló) integrációs törekvések keretei között válik a kérdés elsőrendű fontosságúvá. A vándorlásnak tulajdonított kulturális jelentést azonban nem manifeszt, hanem valamely látens funkció betöltésére alkalmas mivoltában állapítjuk meg. Robert K. Merton éles különbséget tett a két fogalom között, amikor rámutatott, hogy a szociológiai (a társadalomtudományi) gondolkodásban gyakran összekeverik egymással a társadalmi magatartás tudatos motívumait és e magatartás objektív következményeit. S ezzel végzetesen egybemossák a motívumot a funkcióval. Az ebből fakadó félreértések elkerülése végett Merton javasolja a manifeszt és a látens funkciók közötti különbségtételt: „az előbbivel olyan, meghatározott egységet (személyt, csoportot, társadalmi vagy kulturális rendszert) érintő objektív következményekre utalunk, melyek elősegítik ennek az egységnek a rendeződését vagy 14
