Forrás, 2015 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Nemzet, nacionalizmus és a vándorlás
képző funkciót tulajdonítanak. Az egész dolog hátterében az áll, hogy a modern nemzetállam egy szigorúan territoriális hatalmi képződményként valósult meg. Korábban sem volt egészen ismeretlen az egy adott területhez és a vele összefüggő hatalmi kötelékek bizonyos rendjéhez fűződő, érzelmileg átszínezett lojalitás érzése (és ideológiája), amit akár nemzettudatnak is nevezhetünk, bár a patriotizmus kifejezés illene rá inkább. A helyzet mégis az, hogy a prenacionalista nemzettudat, vagyis a patriotizmus még nem ismeri (el) teljes mélységében az adott, uralmi értelemben kompakt területhez való feltétlen odatartozás sajátos emberi állapotát. Az utóbbinak egyszerre alapja az egyéni identitást bizonyító okmányokkal megerősített intézményi odatartozás (az állampolgárság),15 valamint a nemzeti érzület és tudatforma.16 A patriotizmus és a nacionalizmus közötti döntő különbséget, tárgyunk vonatkozásában is kifejező módon írja le Simone Weil: „Amit patriotizmusnak nevezünk, bár létezett már néha igen intenzív formában, de a tárgya nem volt földrajzilag körülírva. Ez az érzés a körülményektől függően más-más földterületre vonatkozott. [...] Korunkig [a szöveg az 1940-es évek elején keletkezett] a patriotizmus érzésének nem volt állandó, kikristályosodott tárgya. A patriotizmus bizonytalan, változó tartalmú volt, vonzódások és veszélyhelyzetek bővítették és szűkítették tárgyát. Többféle lojalitást fejezett ki emberek, fóldesurak vagy királyok iránt, de városokhoz is kapcsolódott. Mindezek valami nagyon zavaros, ugyanakkor nagyon emberi érzésre utaltak. Gyakran a »köz«, a »közjó« szót használjuk, amikor a szülőföldünk iránt érzett kötelezettségről beszélünk, s ez a szó tetszés szerint jelenthet falut, várost, vidéket, Franciaországot, a kereszténységet, az emberiséget."17 Merőben más értelmet nyer a haza földrajzi, (állam)hatalmi és kulturális (nyelvi) entitásként, miután a nacionalizmus már elvégezte a maga dolgát, amit a nemzetállam társadalomszervező ténykedése teljesít ki végül. Az így előálló európai, majd világméretekben is elterjedő nemzeti, nemzetállami univerzumok „természetes" világából így vagy úgy kiszakadó (elvándorló) egyének (egyének tömegei) kerülnek a gyökértelenség állapotába, amikor maguk mögött hagyják a nemzet mindenoldalú kötelékeit. Olykor bizony a tudományos megismerés is minden további nélkül átveszi ezt a szóhasználatot, és ezzel reflektálatlanul magáévá teszi a nacionalista beszédmódot, amely az elvándorlással szemben rendszerint tartózkodó, sőt nemegyszer ellenséges álláspontot foglal el. Ami érthető is, hiszen a vándorlás nem éppen a „képzelt közösség" (imagined communities) létrejöttét és megerősítését szolgálja; miközben bomlasztja (mert apasztja) az elhagyott nemzeti közösséget, aközben káoszba taszítja, legalábbis összezavarja az egységesülésre törekvő befogadó nemzeti társadalmat. A helyzet paradox voltát jól mutatja, hogy miután a nemzet - „elképzelt közösségként" - a belefoglalás és a kirekesztés egyidejű alkalmazásával valósul meg, az el- és bevándorlók kemény próba elé állítják a belefoglalás és a kirekesz15 Gérard Noiriel: i. m. 45-90. 16 Anthony D. Smith: National Identity. Penguin, London, 1991. 71-99.; Richard Handler: Is „Identity" a Useful Cross-Cultural Concept? In: JohnR. Gillis, ed.: Commemorations. The Politics of National Identity. Princeton University Press, Princeton, N.J. 1994. 27-40. 17 Simone Weil: Begyökerezettség. Előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához. Gondolat, Bp.( 2012,112., 113. 10
